Meerát döngő csattanások térítették magához. Minden újabb hangtól hasogatott a feje, és oly' fájdalom lüktetett tagjaiban mikhez foghatót se érzett soha.
Szemeit a félhomály ereje is égette, így vakon igyekezett felnyomni magát a csupasz, hideg kövekről. Ám mielőtt erőt érzett volna tagjaiban két kéz húzta fel a földről. Üvöltöttek vele, de egy szót sem értett. Rángatták, pedig még saját gondolatait is alig tudta helyre rakni. Talpra állították, elcitálták, végig a hosszas termen, és amint meglátta a már ismerős vékonyfokú, széles lépcsősort körvonalazódtak emlékei.
A palota kincstárában van. De mit is keresett itt? Miért is jött ide?

A tesseract! Nörv!
Egyszeriben minden emléke feléledt.

A két einherjar kíméletlen húzta végig a lépcsősoron, mintha csak parancsba kapták volna.

- Várjatok! Nörv hol van? Jól van?
Szívét marta a bűntudat, valami rémes dolgot tett, és az öccse komoly sebeket szerezhetett.

- Mit hadovál? - torpant meg az egyik őr.

- Van még valaki a kincstárban? - faggatták.

- Az öcsém, ti marhák! Hisz most mondtam - fordult vissza, remélve, hogy ő maga rögtön felfedezheti, ami a két félnótás figyelmét elkerülte, de a terem hideg volt, és csendes. Döbbenetére a gyűjtemény sértetlen állapotban volt, holott ő biztosan tudta, hogy valami komoly erő kezdett el dolgozni, mikor aktiválni próbálta a kockát. - Ez nem lehet... Nörv.

Két újabb einherjar jelent meg vaskos, rúnákkal díszített aranykapu boltíve alatt.

- Kutassátok át a termet. Valaki még odabent bujkál - harsogta utasítását a lány balján álló, magas, szikár alak. A két palotaőr sietve vonult le a lépcsőn, páncéljuk úgy csattogott, hogy a hercegnő feje ismét hasogatásba kezdett, ám kísérői nem hagytak nyugtot neki. Türelmetlen citálták ki a helységből, míg ő ellenkezve próbált nekik ellentartani.

- Nem! Engedjetek! Látni akarom az öcsémet, tudni akarom jól van-e. Nörv!

- Kár ellenkezned! - ragadta olyan erővel karon a férfi, hogy ha Meerát ereje teljében találja, és nem forgott volna vele a folyosó, ahogy most tette, a férfi az életéért könyörgött volna. A lány gyöngének érezte magát, akár harmat a tavaszi csengettyű virágokon, és bár látta maga előtt az einherjar tőrét, amit a férfi övére erősítve viselt, annyi ereje sem maradt, hogy varázslattal kiemelhesse onnan a fegyvert. Félt, és tudata kezdett elhomályosodni.

- Nem értitek, Nörvnek talán baja esett, kérlek! Könyörgöm. Atyám megbüntet titeket!

- Én a helyedben magad miatt aggódnék kislány.

- Marhák! Hívjátok a királyt. Most! - parancsolt rájuk, amin a két férfi jóízűt kacagott.

- Igen is, hercegnő! - de csak gúnyolódtak, eszükbe sem volt teljesíteni a parancsát. Meerat a börtönbe vetették, akár egy asgardi bűnőzöt.

***

Kába volt, és kimerült bőre lüktetett a forróságtól, szédült, és kínozta a hányinger, mintha csak valami kórság támadta volna meg. Így teltek el órák, és hiába szólított az őröket, követelte, hogy hívják az atyját, az anyját, senki nem nézett felé. A végén már üvöltött a katonák után, hisz a lábukat se tették a cellák közé, és ő rettegett, hogy talán az öccse már nem is él.

Talán ez történt? Megtalálták Nörvöt, és valami nagy baja esett, és apjuk megharagudott rá. Hát, ennyire gyűlöli, hogy a börtönben hagyja sínylődni, félelmeivel küszködve? Hisz nem akart ő ártani, megint Nörv kontárkodott bele az ő dolgába. Ott volt, ahol sose kellett volna lennie, éjjel-nappal, csak az útjában. Az a bolond, zöldfülű! Utálta és féltette egyszerre. Mert a testvérek bizony ilyenek.

Meera addig szólongatta az őröket, hogy már a többi fogoly intette csendre, nem bírták hallgatni a sipákolását, és a lányt minden órával egyre jobban elhagyta az ereje, nem kapott se inni, se enni, és csak hamar az eszméletét is elveszítette.

***

Nagyot csattant a cellák kapuja, és egy egész szakasznyi einherjar vonult a folyosókra. A parancsnok megállt a hercegnő cellája előtt és elüvöltötte magát:

- Talpra, jelenésed van!
Mintha nem hasogatott volna, így is kellőképp a feje, és mozdulni is alig tudott.

- Szedd össze magad, te kis féreg - sziszegte fogai között a lánynak, és Meera végül felpattant. Na, nem az utasításra, hanem mert bizonyára a király közeledett. Felkelt, és meg is szédült, alig jutott el a falig, ahol mágia zárta el őt a külvilágtól.

A szíve a torkában dobogott. Rettegett apja haragjától, de Nörv épségét talán még jobban is féltette. Bármilyen idegesítőnek, pökhendinek, képmutatónak és hencegőnek is tartotta testvérét, nem tudna élni a tudattal, hogy miatta esett bántódása.

Döngő léptek hangja töltötte be a teret. Meera a cella falába kapaszkodott, és reszketett. Épp annyira a kimerültségtől, mint az aggodalomtól.
A katonák utat engedtek Asgard leghatalmasabb istenének, és megjelent ő, a király, egy idős férfi képében, de nem Loki volt az, hanem Odin.

Meera lábaiból kifutott az erő, összeesett Mindenek atyja előtt.
A hercegnőben már rég elhalványult emlékek törtek fel. Kisbaba volt még, mikor Odin életét vesztette, mégis rögtön felismerte őt, hisz kiskorában édesanyja sokat mesélt neki Mindenek atyáról, a Félszeműről, Odinról, Asgard legdicsőbb királyáról, és azon kivételes alkalmakkor, mikor édesapja is jelen volt az esti mesék alatt, szemfényvesztő varázslataival gazdagította édesanyja történeteit. Szívét elszorította a fájdalom, hiányoztak neki azok az esték, a legkedvesebb emlékek voltak ezek, miket szívében őrzött családjukról. Mikor még tisztán érezte atyja szeretetét. Bárcsak tudná mi változott.

Odin közelebb lépett, kezében a gungnirt szorította, de nem szólt, egy ideig csendben méregette a fiatal lányt, aki nehézkesen szedte össze magát, félve pillantott fel rá, mert mostanra jól tudta, valami olyan szörnyűséget követett el, amit nem lehet egyetlen paranccsal helyre hozni.

- Mit művelsz? - lépett felé a parancsnok, egészen a zárka mágikus faláig. - Mutass tiszteletet! - fenyegetőzött, ám Odin leintette elöljáróját.
Meera nem szólt, félve fürkészte nagyapját kinek arca szigorúságot tükrözött, és egyetlen szemében kíváncsiság csillant.

- Ki vagy leányom?

- Meeranak hívnak, Mindenek atyja - hajolt meg, amennyire csak ültében gyönge tagjai engedték.

- Betörtél a kincstárba, mit kerestél ott?
A hercegnő szava elállt, nem tudta mit is szólhatna, hisz Asgardban volt, mégis oly távol otthonától, ahol még talán senki nem is ismerte. Ha Odin, Asgard törvényes királya, úgy a Tesseractot valóban sikerült működésre bírnia, de képtelen volt irányítani az erejét. Ráadásul kolosszális tévedés az egész, amit a képességeiről állítottak, hisz a kocka nem a teret hajlította meg, hanem az időt. Még mindig Asgardban van, csak jóval korábban. De mit is mondhatna? Az igazat semmi képp, azzal a mostaninál is nagyobb zűrt kavarhat.

- Nos?

- Én, a Tesseractot akartam megszerezni - avatta be a királyt fél igazságába.

- Nem volt valami sikeres vállalkozás, nem de? Miért akartad magadnak?

- Mert úgy hírlik, a kocka ereje határtalan erőt kölcsönöz a birtoklójának.

- Ezt bizony jól tudod.

- Kérem, Királyom! Mi történt a testvéremmel? Ő hogy van? - terelte Meera a témát, amint csak tehette.

- Az öcséd, akit emlegetsz sose létezett. Rajtad kívül nem járt más a kincstárban, kár tovább terelned. Hazugságaiddal nem jutsz messzire, ha megfogadod a tanácsom, ne is erőltesd őket. Ki bízott meg vele?

- Hogyan?

- Ki vett rá, hogy ellopd a Tesseractot.

- Senki, én...

- Ne hazudj! - dörrent a hercegnőre.

- Yggdrasil fényére esküszöm, nem lopni akartam, csak elmenekülni innen az erejével. Messzire, távol Asgardból.

- Miért?
Meera elhallgatott. Félt, ha tovább beszél, az eddigieknél is nagyobb bajba sodorja magát. Már átkozta a percet, mikor elsőnek megszólalt.

- Válaszolj - követelte Odin, de a lány hallgatott, lesütötte szemeit.

Mindenek atyja gondterhelten sóhajtott.
- Asgardban nincs helye a hazugoknak, de még kevésbé a tolvaj, zsiványoknak. Egyetlen napot kapsz. Ha nem vallod meg az igazat, úgy megkapod szörnyű jutalmadat.
Meera szíve félve dobbant, megfordult vele a fogda. Még, hogy a saját nagyapja halálra ítélje? Azt már nem. De az igazat sem vallhatja be, hisz nem tudná bizonyítani a valódiságát, de ha az élete a tét... Felpattant, és bár megszédült tartotta magát.

- Meera vagyok, Asgard hercegnője! - dobbantott.
Odin megállt, és a gyermek felé fordult, bizony ő annak látta Meerát, hisz még alig kezdett alakja nőiesedni.

- Miket beszélsz?

- Asgardi hercegnő vagyok, és egy másik korból érkeztem ide. Csak haza szeretnék jutni.

- Viccesnek tartod magad, te leány?

- Mindenek atyja, az igazat mondom. Tegyen próbára.
A király érdeklődve, most már igen kíváncsian fordult a törékeny alkatú leányzó felé.

- És ugyan kinek a gyermeke vagy, hercegnő?
Meera zavarba jött. Azt nem merte elárulni, mert bizony sok történetet hallott arról milyen csúfos vége lehet, ha összekavarodik az idő.

Ki akart jutni a palotából, elmenekülni Asgardból, de nem akart ilyen messzire keveredni, ráadásul épp úgy fogoly, mint oda haza. Nem. A célja megváltozott, most már csak meg akarja találni a testvérét, és egyben haza jutni, lehetőleg még azelőtt, hogy apja felfedezné mit is tettek.

- Erről nem beszélhetek - arcára, megbánó fájdalom ült.

- Legyen. - Egyezett bele Odin, kevés hallgatás után. - Holnap próbára teszlek.

***

- Psszt.

Meera nehézkesen tért magához. Alig tudta összekaparni gondolatait, de mikor felfedezte, hogy valaki szólítgatja hamar összeszedte magát.

- Hercegnő - suttogta valaki újra.

A lány hunyorogva fürkészte a folyosót, aminek most csak pislákoló fáklyák kölcsönözték halovány fényüket. Egy vézna, nyúlánk alak húzódott meg szorosan a fal mellett. Elsőre úgy hitte az öccsét látja, de mikor leguggolt a cella tövében, mozgásából már tudta, hogy ő nem lehet, bár igen hasonló volt a sziluettjük, viszont Nörv sosem szólítaná hercegnőnek.

Meera felnyomta magát kényelmetlenül kemény fekhelyéről, és kíváncsian fürkészte az idegent.

- Ki vagy? - suttogta ő is az éjszakába, remélve, hogy senki figyelmét nem vonja magukra.

- Egy jó akaród.

A hercegnő közelebb osont, bár nem volt naív, csapdát sejtett. Hol vannak az őrök? Hogy jutott be ez az alak? A többi fogolynak se szúrt szemet a sötétben osonva?
Közelérve hozzá már tisztábban látta alakját, bár még így is csak apró fényfoltokat, csíkok rajzolódtak ki vonásain, mégis rögtön felismerte őt.

"Apa." - csúszott ki, majdnem a száján, de Meera okosabb volt ennél, és nem dobálózott minden gondolatával azonnal, helyette nevén szólította őt.
- Loki!

- Szóval, ismersz? - kúszott elégedett mosoly az ifjú férfi ajkaira. Meera most érezte csak igazán, miért is emlegeti mindenki, hogy Nörv és az apjuk mennyire hasonlítanak.

- Igen, mit keresel itt? - csodálkozott őszintén a lány.

- Kíváncsi voltam az időutazóra - vonta meg a vállát. Meera nyomban háborogni kezdett.

- Azt hiszed talán, valami kiállítási tárgy vagyok?

- Úú. Milyen önérzetes itt valaki - csodálkozott a férfi. - Tudod, kicsit fifikásabbnak gondoltalak.

- Én meg téged gálánsabbnak, de most már mindent értek - a hercegnő szavai szarkasztikusan csengtek, amin Loki csak jóízűn kuncogott.

A herceg féltérd guggolt a fal mellett, aminél Meera térdelve húzódott meg egy oszlop takarásában. Együtt kuporogtak a hűvös börtön, éjszakai sötétjében, és az egész olyan elképzelhetetlennek hatott, mintha Meera csak egy álomban járna.

Csendben figyelte majdani atyját, aki még jókedélyű volt, ifjú és bohém, ez a könnyed oldala sokkal inkább emlékeztette arra férfira, amilyennek kisgyermekkorában látta őt. Sokáig úgy hitte, csak az emlékezete szépítette meg apja viselkedését, de most már tisztán látta maga előtt, hogy ég és föld a különbség a két személy között. Fogalma sem volt, miért változott meg, hogyan lett apjából egy mindig szigorú, merev és mogorva alak.

Loki az állát masszírozta, és csak némi töprengés után szólt újra.
- Azért jöttem, hogy alkut kössünk, de - tárta szét karjait - ha neked derogál segítséget kérni, és még gúnyolódsz is, azzal, aki segíteni próbál...

- Nem-nem-nem. Miféle alku? - kapott a lehetőségen a lány, mint aki azonnal elfelejtette a történeteket, miszerint atyja épp olyan köpönyegforgató volt fiatalon, mint idősebb korában.

- Gyanítom, nem szeretnél részt venni egy próbán, amin csak veszíthetsz, szóval...

- Állj. Miből gondolod, hogy veszítenék?

Loki fintorgott, mintha mi se lenne egyértelműbb, de a lánynak csak nem esett le mire is céloz.
- Azt hiszed hazugság az egész? Hogy nem mondtam igazat Mindenek atyjának?

- Csss... - csittegte le, amint nevén nevezte a királyt.

- Mi az?

- Bolond lány. Fogalmad sincs róla, hogy bár a királynak csak egy szeme van, mégis mindent lát?

- És akkor te, hogy jutottál le ide észrevétlen?
Meera kíváncsian vonta fel szemöldökét, holott a lány pontosan tudta, hogy Lokit hírhedten jó szemfényvesztőnek tartják, és varázslataival sok fondorlatot vitt véghez az évszázadok alatt.

- De, kérlek... - kérte ki magának a herceg, majd sietve visszatért témájukhoz, hisz tudta az őrök lassan magukhoz térnek. - Komolyan azt hiszed, hogy bármi módon átjuthatsz azon a próbán? Úgy lesz megírva, hogy mindenképp veszíts, a király okosabb, mint hiszed.

- De igazat mondtam! – hitetlenkedett a lány.

- Én ebben egy percig se kételkedtem - mentegetőzött Loki. - De nem mindenki hisz, egy besurranó szavának.

Meera átkozódott, hogy így hagyta megtéveszteni magát. Miből is gondolta, hogy holnap nem egyenesen a végzetébe rohan?
- És akkor mit tegyek?

- Én kiviszlek, és te cserébe elárulod nekem, hogy jutottál be a kincstárba észrevétlen.

Már majdnem kiszaladt ajkain a válasz. Ő maga sem tudja, hogy volt rá képes, de biztosra vette, ha már most elárulja az igazat, Lokinak esze ágában sem lesz segíteni.

- Legyen. Juttass ki észrevétlen Asgardból, és elárulom.

- Hová akarsz szökni? - lepődött meg Loki, úgy hitte csak a palotán kívül kell vinnie a lányt. Nem tervezett ennél hosszabb utat az éjjelre.

- Yggdrasil gyökeréhez.

- A nornákhoz?

- Pontosan.

Loki merengett, hosszan és csendben. Nem épp ez volt a terve, de tetszett neki a gondolat, hogy ő maga is találkozzon az időlátókkal. Így beleegyezett Meera ötletébe.

- Legyen. Segítek.