Asgard, a hatalom, a fény és a mágia birodalma, az Ász istenek otthona, a kilenc világ ura. Az egyetlen hely, ahová halandók épp annyira vágynak, mint a halhatatlanok.

Ámde, egyszerű lelkek nem léphetik csak úgy át a Bifröst kapuját, ember csakis holtan kerülhet a hatalmas arany csarnokok boltívei alá, és közülük is csakis a legnemesebb, legvitézebb harcosok tehetik lábukat az aranybirodalomba, hogy elfoglalják méltó helyüket Odin szolgálatában, a város őreiként, einherjarokként.
Egyetlen apró kivétel létezik csupán, és ezen alkalmak ritkábbak, mint a fehér holló. E páratlan lehetőségek alkalmával, azon fiatal nők, akik bizonyítják rátermettségüket egy kínálkozó alkalommal, és szívük tisztaságáról is tanúbizonyságot tesznek, valkűrré válhatnak.

Ők azok a kivételes, harcos istennők, akik védelmezik Asgard trónusát, és kiválogatják Odin számára a legdicsőbb harcosokat. Azonban valkűrré csakis az igazán kivételes leányok avanzsálhatnak. E különleges ifjú hölgyek Midgardon, az emberek világában nevelkednek félistennők gondozásában, akik felkészítik őket betölteni kívánt pozíciójukra, viszont még így is csak a legalkalmasabbak léphetnek be a fény birodalmába, Asgardba, hogy elsajátíthassák feladataikat, megtanulhassák kötelességeiket.

A hölgyek tanuló időszakuk végeztével próbára tétetnek, hogy valkűrré válhassanak. A jobbak elnyerik isteni erejüket, méltó pozíciójukat, ellenben, akik elbuknak Midgardra száműzettnek, és többé bizonyosan nem térhetnek vissza Asgardba, ami nagyobb átokverés, mintha nyomban halálukat lelték volna sikertelen vizsgájuk alatt.

Ez a rege pedig az egyetlen olyan leányról szól, aki bár eljutott Asgardba, mégis Midgardon szeretett volna maradni, és egy ifjú hercegről, aki viszolyog a jóslattól, amit rászabtak, mégis kénytelen vele együtt élni.

E két serdülő fiatal szíve ellenkező irányba húz, a kérdés csak az, hogy végül követik azt, vagy beteljesítik számukra kiszabott sorsukat.

Történetünk, tehát itt kezdődik.

Meerát döngő csattanások térítették magához. Minden újabb hangtól hasogatott a feje, és oly' fájdalom lüktetett tagjaiban mikhez foghatót se érzett soha.
Szemeit a félhomály ereje is égette, így vakon igyekezett felnyomni magát a csupasz, hideg kövekről. Ám mielőtt erőt érzett volna tagjaiban két kéz húzta fel a földről. Üvöltöttek vele, de egy szót sem értett. Rángatták, pedig még saját gondolatait is alig tudta helyre rakni. Talpra állították, elcitálták, végig a hosszas termen, és amint meglátta a már ismerős vékonyfokú, széles lépcsősort körvonalazódtak emlékei.
A palota kincstárában van. De mit is keresett itt? Miért is jött ide?

A tesseract! Nörv!
Egyszeriben minden emléke feléledt.

A két einherjar kíméletlen húzta végig a lépcsősoron, mintha csak parancsba kapták volna.

- Várjatok! Nörv hol van? Jól van?
Szívét marta a bűntudat, valami rémes dolgot tett, és az öccse komoly sebeket szerezhetett.

- Mit hadovál? - torpant meg az egyik őr.

- Van még valaki a kincstárban? - faggatták.

- Az öcsém, ti marhák! Hisz most mondtam - fordult vissza, remélve, hogy ő maga rögtön felfedezheti, ami a két félnótás figyelmét elkerülte, de a terem hideg volt, és csendes. Döbbenetére a gyűjtemény sértetlen állapotban volt, holott ő biztosan tudta, hogy valami komoly erő kezdett el dolgozni, mikor aktiválni próbálta a kockát. - Ez nem lehet... Nörv.

Két újabb einherjar jelent meg vaskos, rúnákkal díszített aranykapu boltíve alatt.

- Kutassátok át a termet. Valaki még odabent bujkál - harsogta utasítását a lány balján álló, magas, szikár alak. A két palotaőr sietve vonult le a lépcsőn, páncéljuk úgy csattogott, hogy a hercegnő feje ismét hasogatásba kezdett, ám kísérői nem hagytak nyugtot neki. Türelmetlen citálták ki a helységből, míg ő ellenkezve próbált nekik ellentartani.

- Nem! Engedjetek! Látni akarom az öcsémet, tudni akarom jól van-e. Nörv!

- Kár ellenkezned! - ragadta olyan erővel karon a férfi, hogy ha Meerát ereje teljében találja, és nem forgott volna vele a folyosó, ahogy most tette, a férfi az életéért könyörgött volna. A lány gyöngének érezte magát, akár harmat a tavaszi csengettyű virágokon, és bár látta maga előtt az einherjar tőrét, amit a férfi övére erősítve viselt, annyi ereje sem maradt, hogy varázslattal kiemelhesse onnan a fegyvert. Félt, és tudata kezdett elhomályosodni.

- Nem értitek, Nörvnek talán baja esett, kérlek! Könyörgöm. Atyám megbüntet titeket!

- Én a helyedben magad miatt aggódnék kislány.

- Marhák! Hívjátok a királyt. Most! - parancsolt rájuk, amin a két férfi jóízűt kacagott.

- Igen is, hercegnő! - de csak gúnyolódtak, eszükbe sem volt teljesíteni a parancsát. Meerat a börtönbe vetették, akár egy asgardi bűnőzöt.

***

Kába volt, és kimerült bőre lüktetett a forróságtól, szédült, és kínozta a hányinger, mintha csak valami kórság támadta volna meg. Így teltek el órák, és hiába szólított az őröket, követelte, hogy hívják az atyját, az anyját, senki nem nézett felé. A végén már üvöltött a katonák után, hisz a lábukat se tették a cellák közé, és ő rettegett, hogy talán az öccse már nem is él.

Talán ez történt? Megtalálták Nörvöt, és valami nagy baja esett, és apjuk megharagudott rá. Hát, ennyire gyűlöli, hogy a börtönben hagyja sínylődni, félelmeivel küszködve? Hisz nem akart ő ártani, megint Nörv kontárkodott bele az ő dolgába. Ott volt, ahol sose kellett volna lennie, éjjel-nappal, csak az útjában. Az a bolond, zöldfülű! Utálta és féltette egyszerre. Mert a testvérek bizony ilyenek.

Meera addig szólongatta az őröket, hogy már a többi fogoly intette csendre, nem bírták hallgatni a sipákolását, és a lányt minden órával egyre jobban elhagyta az ereje, nem kapott se inni, se enni, és csak hamar az eszméletét is elveszítette.

***

Nagyot csattant a cellák kapuja, és egy egész szakasznyi einherjar vonult a folyosókra. A parancsnok megállt a hercegnő cellája előtt és elüvöltötte magát:

- Talpra, jelenésed van!
Mintha nem hasogatott volna, így is kellőképp a feje, és mozdulni is alig tudott.

- Szedd össze magad, te kis féreg - sziszegte fogai között a lánynak, és Meera végül felpattant. Na, nem az utasításra, hanem mert bizonyára a király közeledett. Felkelt, és meg is szédült, alig jutott el a falig, ahol mágia zárta el őt a külvilágtól.

A szíve a torkában dobogott. Rettegett apja haragjától, de Nörv épségét talán még jobban is féltette. Bármilyen idegesítőnek, pökhendinek, képmutatónak és hencegőnek is tartotta testvérét, nem tudna élni a tudattal, hogy miatta esett bántódása.

Döngő léptek hangja töltötte be a teret. Meera a cella falába kapaszkodott, és reszketett. Épp annyira a kimerültségtől, mint az aggodalomtól.
A katonák utat engedtek Asgard leghatalmasabb istenének, és megjelent ő, a király, egy idős férfi képében, de nem Loki volt az, hanem Odin.

Meera lábaiból kifutott az erő, összeesett Mindenek atyja előtt.
A hercegnőben már rég elhalványult emlékek törtek fel. Kisbaba volt még, mikor Odin életét vesztette, mégis rögtön felismerte őt, hisz kiskorában édesanyja sokat mesélt neki Mindenek atyáról, a Félszeműről, Odinról, Asgard legdicsőbb királyáról, és azon kivételes alkalmakkor, mikor édesapja is jelen volt az esti mesék alatt, szemfényvesztő varázslataival gazdagította édesanyja történeteit. Szívét elszorította a fájdalom, hiányoztak neki azok az esték, a legkedvesebb emlékek voltak ezek, miket szívében őrzött családjukról. Mikor még tisztán érezte atyja szeretetét. Bárcsak tudná mi változott.

Odin közelebb lépett, kezében a gungnirt szorította, de nem szólt, egy ideig csendben méregette a fiatal lányt, aki nehézkesen szedte össze magát, félve pillantott fel rá, mert mostanra jól tudta, valami olyan szörnyűséget követett el, amit nem lehet egyetlen paranccsal helyre hozni.

- Mit művelsz? - lépett felé a parancsnok, egészen a zárka mágikus faláig. - Mutass tiszteletet! - fenyegetőzött, ám Odin leintette elöljáróját.
Meera nem szólt, félve fürkészte nagyapját kinek arca szigorúságot tükrözött, és egyetlen szemében kíváncsiság csillant.

- Ki vagy leányom?

- Meeranak hívnak, Mindenek atyja - hajolt meg, amennyire csak ültében gyönge tagjai engedték.

- Betörtél a kincstárba, mit kerestél ott?
A hercegnő szava elállt, nem tudta mit is szólhatna, hisz Asgardban volt, mégis oly távol otthonától, ahol még talán senki nem is ismerte. Ha Odin, Asgard törvényes királya, úgy a Tesseractot valóban sikerült működésre bírnia, de képtelen volt irányítani az erejét. Ráadásul kolosszális tévedés az egész, amit a képességeiről állítottak, hisz a kocka nem a teret hajlította meg, hanem az időt. Még mindig Asgardban van, csak jóval korábban. De mit is mondhatna? Az igazat semmi képp, azzal a mostaninál is nagyobb zűrt kavarhat.

- Nos?

- Én, a Tesseractot akartam megszerezni - avatta be a királyt fél igazságába.

- Nem volt valami sikeres vállalkozás, nem de? Miért akartad magadnak?

- Mert úgy hírlik, a kocka ereje határtalan erőt kölcsönöz a birtoklójának.

- Ezt bizony jól tudod.

- Kérem, Királyom! Mi történt a testvéremmel? Ő hogy van? - terelte Meera a témát, amint csak tehette.

- Az öcséd, akit emlegetsz sose létezett. Rajtad kívül nem járt más a kincstárban, kár tovább terelned. Hazugságaiddal nem jutsz messzire, ha megfogadod a tanácsom, ne is erőltesd őket. Ki bízott meg vele?

- Hogyan?

- Ki vett rá, hogy ellopd a Tesseractot.

- Senki, én...

- Ne hazudj! - dörrent a hercegnőre.

- Yggdrasil fényére esküszöm, nem lopni akartam, csak elmenekülni innen az erejével. Messzire, távol Asgardból.

- Miért?
Meera elhallgatott. Félt, ha tovább beszél, az eddigieknél is nagyobb bajba sodorja magát. Már átkozta a percet, mikor elsőnek megszólalt.

- Válaszolj - követelte Odin, de a lány hallgatott, lesütötte szemeit.

Mindenek atyja gondterhelten sóhajtott.
- Asgardban nincs helye a hazugoknak, de még kevésbé a tolvaj, zsiványoknak. Egyetlen napot kapsz. Ha nem vallod meg az igazat, úgy megkapod szörnyű jutalmadat.
Meera szíve félve dobbant, megfordult vele a fogda. Még, hogy a saját nagyapja halálra ítélje? Azt már nem. De az igazat sem vallhatja be, hisz nem tudná bizonyítani a valódiságát, de ha az élete a tét... Felpattant, és bár megszédült tartotta magát.

- Meera vagyok, Asgard hercegnője! - dobbantott.
Odin megállt, és a gyermek felé fordult, bizony ő annak látta Meerát, hisz még alig kezdett alakja nőiesedni.

- Miket beszélsz?

- Asgardi hercegnő vagyok, és egy másik korból érkeztem ide. Csak haza szeretnék jutni.

- Viccesnek tartod magad, te leány?

- Mindenek atyja, az igazat mondom. Tegyen próbára.
A király érdeklődve, most már igen kíváncsian fordult a törékeny alkatú leányzó felé.

- És ugyan kinek a gyermeke vagy, hercegnő?
Meera zavarba jött. Azt nem merte elárulni, mert bizony sok történetet hallott arról milyen csúfos vége lehet, ha összekavarodik az idő.

Ki akart jutni a palotából, elmenekülni Asgardból, de nem akart ilyen messzire keveredni, ráadásul épp úgy fogoly, mint oda haza. Nem. A célja megváltozott, most már csak meg akarja találni a testvérét, és egyben haza jutni, lehetőleg még azelőtt, hogy apja felfedezné mit is tettek.

- Erről nem beszélhetek - arcára, megbánó fájdalom ült.

- Legyen. - Egyezett bele Odin, kevés hallgatás után. - Holnap próbára teszlek.

***

- Psszt.

Meera nehézkesen tért magához. Alig tudta összekaparni gondolatait, de mikor felfedezte, hogy valaki szólítgatja hamar összeszedte magát.

- Hercegnő - suttogta valaki újra.

A lány hunyorogva fürkészte a folyosót, aminek most csak pislákoló fáklyák kölcsönözték halovány fényüket. Egy vézna, nyúlánk alak húzódott meg szorosan a fal mellett. Elsőre úgy hitte az öccsét látja, de mikor leguggolt a cella tövében, mozgásából már tudta, hogy ő nem lehet, bár igen hasonló volt a sziluettjük, viszont Nörv sosem szólítaná hercegnőnek.

Meera felnyomta magát kényelmetlenül kemény fekhelyéről, és kíváncsian fürkészte az idegent.

- Ki vagy? - suttogta ő is az éjszakába, remélve, hogy senki figyelmét nem vonja magukra.

- Egy jó akaród.

A hercegnő közelebb osont, bár nem volt naív, csapdát sejtett. Hol vannak az őrök? Hogy jutott be ez az alak? A többi fogolynak se szúrt szemet a sötétben osonva?
Közelérve hozzá már tisztábban látta alakját, bár még így is csak apró fényfoltokat, csíkok rajzolódtak ki vonásain, mégis rögtön felismerte őt.

"Apa." - csúszott ki, majdnem a száján, de Meera okosabb volt ennél, és nem dobálózott minden gondolatával azonnal, helyette nevén szólította őt.
- Loki!

- Szóval, ismersz? - kúszott elégedett mosoly az ifjú férfi ajkaira. Meera most érezte csak igazán, miért is emlegeti mindenki, hogy Nörv és az apjuk mennyire hasonlítanak.

- Igen, mit keresel itt? - csodálkozott őszintén a lány.

- Kíváncsi voltam az időutazóra - vonta meg a vállát. Meera nyomban háborogni kezdett.

- Azt hiszed talán, valami kiállítási tárgy vagyok?

- Úú. Milyen önérzetes itt valaki - csodálkozott a férfi. - Tudod, kicsit fifikásabbnak gondoltalak.

- Én meg téged gálánsabbnak, de most már mindent értek - a hercegnő szavai szarkasztikusan csengtek, amin Loki csak jóízűn kuncogott.

A herceg féltérd guggolt a fal mellett, aminél Meera térdelve húzódott meg egy oszlop takarásában. Együtt kuporogtak a hűvös börtön, éjszakai sötétjében, és az egész olyan elképzelhetetlennek hatott, mintha Meera csak egy álomban járna.

Csendben figyelte majdani atyját, aki még jókedélyű volt, ifjú és bohém, ez a könnyed oldala sokkal inkább emlékeztette arra férfira, amilyennek kisgyermekkorában látta őt. Sokáig úgy hitte, csak az emlékezete szépítette meg apja viselkedését, de most már tisztán látta maga előtt, hogy ég és föld a különbség a két személy között. Fogalma sem volt, miért változott meg, hogyan lett apjából egy mindig szigorú, merev és mogorva alak.

Loki az állát masszírozta, és csak némi töprengés után szólt újra.
- Azért jöttem, hogy alkut kössünk, de - tárta szét karjait - ha neked derogál segítséget kérni, és még gúnyolódsz is, azzal, aki segíteni próbál...

- Nem-nem-nem. Miféle alku? - kapott a lehetőségen a lány, mint aki azonnal elfelejtette a történeteket, miszerint atyja épp olyan köpönyegforgató volt fiatalon, mint idősebb korában.

- Gyanítom, nem szeretnél részt venni egy próbán, amin csak veszíthetsz, szóval...

- Állj. Miből gondolod, hogy veszítenék?

Loki fintorgott, mintha mi se lenne egyértelműbb, de a lánynak csak nem esett le mire is céloz.
- Azt hiszed hazugság az egész? Hogy nem mondtam igazat Mindenek atyjának?

- Csss... - csittegte le, amint nevén nevezte a királyt.

- Mi az?

- Bolond lány. Fogalmad sincs róla, hogy bár a királynak csak egy szeme van, mégis mindent lát?

- És akkor te, hogy jutottál le ide észrevétlen?
Meera kíváncsian vonta fel szemöldökét, holott a lány pontosan tudta, hogy Lokit hírhedten jó szemfényvesztőnek tartják, és varázslataival sok fondorlatot vitt véghez az évszázadok alatt.

- De, kérlek... - kérte ki magának a herceg, majd sietve visszatért témájukhoz, hisz tudta az őrök lassan magukhoz térnek. - Komolyan azt hiszed, hogy bármi módon átjuthatsz azon a próbán? Úgy lesz megírva, hogy mindenképp veszíts, a király okosabb, mint hiszed.

- De igazat mondtam! – hitetlenkedett a lány.

- Én ebben egy percig se kételkedtem - mentegetőzött Loki. - De nem mindenki hisz, egy besurranó szavának.

Meera átkozódott, hogy így hagyta megtéveszteni magát. Miből is gondolta, hogy holnap nem egyenesen a végzetébe rohan?
- És akkor mit tegyek?

- Én kiviszlek, és te cserébe elárulod nekem, hogy jutottál be a kincstárba észrevétlen.

Már majdnem kiszaladt ajkain a válasz. Ő maga sem tudja, hogy volt rá képes, de biztosra vette, ha már most elárulja az igazat, Lokinak esze ágában sem lesz segíteni.

- Legyen. Juttass ki észrevétlen Asgardból, és elárulom.

- Hová akarsz szökni? - lepődött meg Loki, úgy hitte csak a palotán kívül kell vinnie a lányt. Nem tervezett ennél hosszabb utat az éjjelre.

- Yggdrasil gyökeréhez.

- A nornákhoz?

- Pontosan.

Loki merengett, hosszan és csendben. Nem épp ez volt a terve, de tetszett neki a gondolat, hogy ő maga is találkozzon az időlátókkal. Így beleegyezett Meera ötletébe.

- Legyen. Segítek.

A hercegnő azon az éjjelen visszavonult lakosztályára, de esze ágában sem volt többé atyja utasításai szerint élni. Korábbi fáradtsága tova szállt az iménti vita hatására. Egyetlen óra alatt összerámolta zsáknyi nélkülözhetetlennek tartott holmiját. Kényelmes váltóruhát, tisztálkodó szereket, kézi tükröt, fésűt, és mindazt, amit egyébként is táskájába rejtett titkolt esti kirándulások alatt. Zárnyitókészletet, vékony selyem, de annál erősebb kötelet, alkarvédőbe rejthető kést, és egy hajtűt, ami szúrásra is tökéletesen alkalmas védelmi eszköz. Még édesanyjától kapta évekkel ezelőtt. Szeretett volna tőle elbúcsúzni, de tudta, ha csak megközelíti szülei hálótermét, atyja rajta kapja.
Ezért egy rövid, de annál szomorúbb üzenetet hagyott hátra.

„Drága édesanyám,

Tudnod kell, hogy legjobban az fáj nem szólhattam minderről neked. Hirtelen döntés volt. Nem maradhatok tovább. Nem vagyok képes úgy élni a palota falain belül, hogy tudom, odakint az élet vár rám, olyan csodák, amiket még sosem tapasztalhattam, és mikről kiskorunkban oly' sokat meséltél nekünk. Nem gyermeki dacból teszem, bizonyítékként, hogy apám tudja, már közel sem vagyok az a kislány, akinek mindmáig kezel. Elmegyek, mert csakis így győzhetem meg, hogy téved. Kérlek, vedd rá, hogy adjon időt, hogy ne akarjon visszahozatni. Ígérem, jövök, amint bizonyítottam neki a rátermettségemet.
Szeretlek!"

Lapra firkantott búcsúját az asztalán hagyta egy apró tintatartós nehezékkel rögzítve. Még vetett egy pillantást lakrészére, a hatalmas baldachinos ágyra, vörös fénygömbökkel díszített plafonra, amik igazán sejtelmes fényt adtak a hajnali szobának. A széles, aranykorláttal díszített erkélyre a lenge fátyolfüggöny mögött, és tágas fürdőjére a terem másik végében.
Fájó szívvel hagyta ott kedvenc zugát, de egy ideje már sokkal inkább érezte tömlöcnek, mint lakrésznek.

Meera egyenest a konyhára indult. Néhány napi élelmet vett magához, gyümölcsöket, száraz magvakat miket a zsákjába rejtett, végül egy csendesebb kerülő úton a kincstár termeket vette célba, a palota legmélyén.

Hosszú, széles, majd annál szűkebb folyosók vezettek odáig, az éjjeli őrséget járó einherjarok elől ügyesen elrejtőzött. Ugyan a családtagoknak szabad bejárása volt a birodalom vagyonához, de eszébe sem volt a szokott módon belépni. Tudta, ha mágikus pecsétjével nyitja fel a vaskos ajtókat, az nyomban jelzést küld minden családtagnak, hogy átlépte az ereklyéket tároló terem küszöbét, így kalandja véget érne, mielőtt elkezdődhetett volna. Nem volt ennyire balga.
Felvette atyja alakját, és úgy lépett a kincsestár őre elé. Loki szigorú utasító hangját utánozva intett az ajtó zárakra.

• Nyisd a kaput.

Az őrök csodálkozón meredtek rá a kapott parancs után, hisz jól tudták a király mágiával is képes kitárni a zárt ajtókat.
A rangidős mert csak visszafeleselni.

• Felség?
• Süket vagy talán? Nyisd ki.
• Igen is.

Pattant a bejárathoz az őr mit sem sejtve. Övéről leemelve a kulcsokat megnyitotta a termetes bejáratot.

Az álcát felvett ifjú hölgy a szemeit forgatta. Kétségbe ejtőnek tartotta, hogy ennyire buták a palota védői, de ez már legyen apja gondja.

Miután az ajtó bezárult mögötte a teremben kihelyezett hatalmas edényekben tűz gyúlt fénnyel és meleggel töltve meg az üres, lelketlen termeket.
Meera hangos kongó léptekkel sétált le a lépcsőkön, egyenesen egy fénylő kincsük irányába. Mikor már biztosra vette, hogy az őrök nem nyitnak be utána igazi alakjára váltott, hogy kímélje fogyatkozóban lévő erejét, amit ezen az éjjelen már a kelleténél is többet használt.

Megállt, közvetlenül a tesseract emelvénye előtt. A kocka egyszerűnek tűnt, alakja halvány türkiz fényt árasztott magából. Csendben figyelte, vizsgálgatta a tárgyat egy röpke pillanatig. Közel sem tűnt annak az értékes és rémisztő varázstárgynak, aminek mindenki emlegette. Legendákat szőttek kiapadhatatlan erejéről, különleges képességeiről. 
Ez a törékenynek tűnő fénylő kocka volna szabadulásának egyetlen kulcsa?

Bár kétkedett a tárgy erejében, már elhatározta magát az indulás mellett. Kerüljön bármibe, de kijut ebből a palotának csúfolt tömlöcből.
Határozott mozdulattal nyúlt a tesseractért, hogy a kezébe kapja, de egyszerűen átnyúlt a mágikus tárgyon, mintha ott se lett volna. Egy pillanatig hitetlenkedve meredt az illúzióra.

Nincs is itt a kocka? Apja elrejtette volna valahová? Vagy sose volt Asgardban?

Ám, mielőtt átpörgethetett volna még néhány valószerű ötletet, ismerős hang zengett fel a kamra félhomályában.

• Tudod, szörnyen kiszámítható vagy.
• Nörv!

Zöldjeit idegesen egy a közelében tornyosuló emlékoszlop tetejére emelte, ahonnan testvére vígtenor hangja zengett. Az ifjú odafent ücsörgött, lezseren, lazán, szinte már pöffeszkedő könnyedséggel, kezében az áhított fényes tárgyal.
Bár öccse évekkel volt fiatalabb nála, Nörv jóval magasabbra nőtt. Örökölte apjuk kiállását, vékony, szálkás testalkatát, hollófekete fürtjeit, amik borzosan lógtak felemás szemeibe. Igen, az öccsének jellegzetes, ritka heterokrómiája volt, nem eltérő foltok pettyezték szemeit, hanem két teljesen különböző színű íriszt is örökölt. Egy tengerzöldet, és egy acélkéket. Frusztrálóan átható szemei voltak, de arca az anyjuké volt. Kisfiús vonásai huncuttá varázsolták szeplős ábrázatát, szinte bármilyen csínyt e mögé a gyermeki mosoly mögé rejtett. Igaz, ahogy idősödött egyre gyakrabban öltötte magára egy huncut férfi pimasz vonásait.
Meera kezei ökölbe szorultak, és a herceg szavaival csak fokozta korábbi feszültségét.

- Apa leszidott téged, teszem hozzá tök jogosan, és miután arrogáns módon kihisztizted magad neki, elmenekülsz a probléma elől - kezében lazán dobálgatni kezdte a fénylő kincset.

- Kérem, a tesseractot! Ha leejted...

Az ifjú rámarkolt a kockára.

- Beszari.

Csúfolódott, azzal egy szempillantás alatt leugrott a díszoszlopról, közvetlenül Meera előtt álló emelvény túloldalára.

- Add azt ide - nyújtotta tenyerét a lány.

- Kizárt. Azt hiszed hagyom, hogy meglépj a világ egyik legértékesebb kövével a mancsaid között, mikor egy egyszerű, de értékes kupa is széttörik a kezedben?

- Véletlen volt!

- Aranyból volt, zafír kövekkel. Pótolhatatlan darab, amit apa Thor nagybácsiéktól kapott.

- Add már ide - kapta ki a fénylő kockát testvére markából, de ez a kocka egyszerűen semmivé foszlott a kezei között. Meera szemei szikrákat szórtak dühében, Nörv már másodjára járt át az eszén. Idegesen csapott az előtte ágaskodó márványoszlopra.

- Ide figyelj, öcsi!

Ám ekkor a vele szemben ácsorgó ifjú is eltűnt. Közvetlenül a háta mögött halk duruzsolás hallatszott.

- Hallgatlak.

Tisztán érezte testvére leheletét a fülcimpáján, de a meglepettség csak egy pillanatra járta végig tagjait. A tőr kipattant alkarvédője alján, félköríves mozdulattal hátravágott vele.
Nörv épp csak el tudott hajolni, nővére majdnem a szemét találta el. A vágás közvetlenül jobbik alatt az arcán, és szemöldökénél húzódott. A fiú gyorsan hátrált. Meglepetten kapott vérző arcfeléhez.

- Megvesztél?

Döbbent hitetlenséggel meredt a lányra, de mielőtt felfoghatta volna mi történik, Meera egy a lábhajlatának szélére mért pontos rúgással féltérdre kényszerítette, majd vállánál fogva a földre taszította. A hátába került, visszafacsarva egyik karját, a hercegnő komoly erőt fejtett ki a végtagra. Az ifjú szinte már biztos volt benne, hogy még egy mozdulat és eltörik a karját.

- Nem tűröm tovább a sértéseidet, Nörv. Ide a kockát!

- Nem.

- Egy önelégült, pöffeszkedő, mihaszna kölyök vagy! Nem is értem, hogy lehetsz te apánk kedvence.

- Szóval, ezért vagy ilyen raplis? - világosodott meg az ifjú - Mert apa engem jobban szeret?

Meera tekert egyet a gúzsba kötött végtagon.

- Áu-áu-áu, jól van! Ki ne törd már a karom.

- A tesseractot, öcsi!

- Mániákus.

- Pökhendi.

- Hisztérika.

- Lókötő.

- Korlátolt.

- Hencegő.

- Önző liba.

- Te nyavalyás, tudod ki az...

E figyelmetlen pillanatában Meera oldalra zuhant, mert Nörv egy ügyes mozdulattal oldalra lökte. Az ifjú áttámaszkodott felette, hogy lefogja, de a lány gyorsabb volt nála, trükkös fogással megragadta öccsét a vállánál, lábaival rásegítve átgördítette magán a colos fiút, aki ismét a földön kötött ki, ezúttal hanyatt fekve.
Meera a gyomorszájába könyökölt, a fiatalabb testvér levegőért kapkodva nyögött fel fájdalmában. Amint résnyire nyitotta szemeit, nővére tőrét látta az arcának szegezve.

- Mit művelsz?

- Ez nem játék, Nörv. A kockát. Most.

Utasította olyan szigorral, mintha csak anyjukat hallaná. A herceg döbbent meredt Meera smaragd zöldjeibe, amik oly' mérhetetlen haragot sugároztak magukból, hogy még maga is megrémült egy pillanatra.

- Jól van. Rendben.

Nyugtatgatta a lányt, és már bánta, hogy nem jelezte időben apjuknak mire készül a nővére, de most ezt nem mulasztotta el megtenni.

Nörv megemelte egyetlen szabad karját, tenyerét felfelé fordította, ujjbegyei épp csak érintették a türkiz fényben izzó kockát.

Meera megpillantva a tesseractot tudta, hogy ez a valódi kocka. Egyszerűen érezte a zsigereiben a végtelen kő hatalmát, a tiszta energiát, amit magából sugárzott. A herceg látta, hogy testvére olyan áhítattal mered a kezében pihenő erőre, mint a kincs láttán megrészegült sárkányok a mesékben.
A hercegnő a kezeibe vette a kockát, csodálattal bámulta az utánozhatatlan, és egyedi darabot, valahogy nagyon is vonzotta ez az ismeretlen hatalom, jobban vágyott rá, mint saját szabadságára. Felkelt, kezeiben óvatosan dédelgetve a végtelen erőt, a térkövet. Úgy érezte mindeddig rejtegették előle ezt a fenséges kincset.

Nörvöt megrémisztette testvére átszellemült, vágyódó arckifejezése. Lassú mozdulattal követve őt, felkelt a földről. Tudta nem hagyhatja Meerat elmenni a tesseracttal, mert egyúttal valami szörnyű előérzet fogta el.
Felváltva kapkodta rajtuk tekintetét, az esélyeket latolgatta.

Egyetlen pillanat volt csupán, mikor Meera felé pillantott, a lány szemei vörösen izzottak fel, testét karmazsinvörös fény járta át, és Nörv tudta, hogy nyomban eltűnhet előle, így ő is a kockáért nyúlt.

- Meera, ne!

A tesseract burka eltűnt a lány kezei közt, így a herceg közvetlenül a térkövet érintette meg. 
A kincstár látványa, a hely ahol eddig álltak elfolyt, sötétség ölelte körül őket. Nörv kezét égette a kő, nyomban elengedte volna, de már nem lehetett, egyszerűen hiába nyitotta ki tenyerét a tesseract eltűnt, éles fehér fényt hagyva maga után.
Az ifjú kezét féktelen fájdalomjárta át, torkaszakadtából üvöltött, ahogy a kő ereje szép lassan kúszott fel karján át a nyakáig, mindezt egy szempillantásnál is gyorsabban. Nörv érezte, hogy egész testét feszíti a végtelen hatalom, tudata elhomályosult, mostanra semmi nem maradt csak ő és a fájdalom, ahogy az égető fagy, ami a tesseractból áradt elkezdte felemészteni.

De ekkor mintha eltűnt volna. Egyszeriben megszűnt a kín, sötétséget hagyva maga után. Sípolt a füle, lüktetett a halántéka, szíve olyan erővel vert, hogy biztos volt menten átszakítja bordáit.
Mikor már nem forgott vele a világ, igyekezett rendezni lélegzetét, próbált lehiggadni. Végeláthatatlan időbe telt, de már érezte, hogy vízszintben fekszik, tagjait újra magáénak érezte. Egész teste lüktetett, bőre minden egyes centije égő bizsergéssel, izmai szaggató fájdalommal jelezték, hogy még életben van.
Lassan nyíltak fel szemei, elsőre fel sem fogta mit lát, de arcán érezte a kellemes hűs szellő cirógatását, majd ujjain a fű csiklandozását. Sötét csillagos ég terült el a feje felett, árnyékos zöldellő lombok takarták a teljes látványt.
Nagyot nyögve fordult oldalra, hogy ülőhelyzetbe tornászhassa magát. Ismét forgott a világ, hányinger tört rá, amit nehézkesen sikerült elfolytania. Körbe nézve egy ismeretlen fás helyen találta magát. Az eget kezdte fürkészni, elsőre az volt furcsa csak igazán, hogy alig akadt rajtuk egy-két csillag.

- Nornák szerelmére - támasztotta meg fejét tenyerében, könyökeit felhúzott térdein pihentette.

Elkellett telnie még egy kevés időnek, hogy felfogja mi is történt az imént. Hogy nem egy vad és féktelen éjszakát mulatott át, hanem a kincstárban járt hajnalok hajnalán.
Döbbent meredt vissza az éjszakai égboltra, ami teljesen ismeretlen volt a számára. Egyetlen csillagképet vélt felfedezni, amit mindeddig élőben sosem láthatott, csak a könyvekben, tanulmányai során jegyezte meg létezését.

Rémülten pattant fel, amint azonosította a halványan pislákoló oriont a távolban. Az övszerűen húzódó csillagok hármasát.
Körbe fordult, egy lelket sem látott a fák között, csak furcsa lámpákat, amik egy út mentén húzódtak.

- Midgard. Szentséges Yggdrasil. Midgardon vagyunk.

Ám, ekkor ismert csak rá szörnyű helyzetére, hogy valóban egy lélek sincs a közelében. Testvére eltűnt, teljesen magára maradt. Félve forgott körbe.

- Meera!

Szólította fennhangon, de nem érkezett válasz.

- Meera!

Üvöltötte hangosabban, elnyújtva nővére nevét, de csak egy állat vonyítása hallatszott fel a távolban.

Rémülten nézelődött a sötétben, majd tekintete csupasz tenyereire, kézfejére vándorolt, mert bőre alatt, erei türkiz fényben derengtek. Kétségbe esésében szíve hevesebben vert, mint valaha.

- Mit tettünk?

 Úgy mondják Asgardban a nappalok túl fényesek a tragédiákhoz, de az éjjelek csillagai ragyognak csak igazán tisztán. Gyermekként mind hiszünk az efféle mesékben. Ám a valóság ennél sokkal drasztikusabb, és nem kímél senkit. Még a kiváltságosokat sem.

Három lovas sebes vágtában ügetett a szűkös utcák zsúfolásig lakott negyedén át a közkedvelt keleti piactér irányába. Asgard annyi más sarkában járva felverték volna a lakosságot, de a Harnemi körlet élete csak éjfél után élénkült fel igazán. Ez a negyed esett legtávolabb a bifröst szivárványszínű játékától, a csillagok fényét visszaragyogó tengertől. Itt senki álmát nem zavarta meg, a sihedereket kergető őrség, ám az írisz ragyogásában átsuhanó számszeríjjak vesszői annál inkább.

Az aranyhajú lány felágaskodva lova nyergében gyors mozdulattal dőlt oldalra, erősen markolva hátasa szerszámába, hogy kikerülhesse a feléjük tartó nyilakat. Közel két tucat vessző szelte át a levegőt, mind célt tévesztve, de becsapódáskor robbanást gerjesztettek, így a menekülő fiatalok útját, a levegőbe repülő kartács lövedékek akadályozták. Fadarabok, arany, és fémmaradványok keresztezték útjukat.

A rókaképű Asrah előrevágtatott, többiek szorosan nyomában követték. Az ifjú, hátasára lapulva gyorsított, szemét lehunyva védte fejét a találatoktól. Orrába tódult a fémes vegyület szaga, az a jellegzetes illat, amit a palotai őrök fegyvere lövés után hagy maga után. Amint kiértek a veszély zónából, a fiatal suhanc visszaemelkedett nyergében. Hátra pillantva látta, hogy társai őt követik. Vidám lelkesedéssel kurjantott fel, hisz tudta, hogy a következő forduló után, csak a hordókereskedő boltjáig kell eljutniuk, hogy egér utat nyerjenek a Király einherjarjai elől. Már pontosan megtervezte maguknak az irányt, de a többiek másként gondolták.

• Ragdar, ezt rád bízom! – dobta magasba a lány a féltve őrzött csomagot. Az őt követő csuklyás társa kitárta kezét, és mielőtt a zsák zuhanni kezdet volna magához ragadta azt.
• Lena, mit művelsz? – fordult felé Asrah, de a lány elvágtatott mellette.
• Váljunk szét, túl sokan vannak!
• Mindjárt a pintérhez érünk – emlékeztette a fiú. Az aranyhajú a távoli látóhatár irányába fordult. Látta a csillagok fényén a pirkadatot, így végül nemet intett a fejével.
• Két nap múlva találkozunk – ígérte társainak, azzal gyors bal kanyarral a folyó irányába iramodott.

*          *          *

A lány nesztelenül osont fel a palota alagsorából, a konyhai folyosók félreeső csendjében a lakosztályok emeletére. Odafent két ancilla hangos ásítozása, és ébredező fecsegése zavarta meg szobája felé tartó lépteit, így magára dobta kapucniját, és megbújt egy a hálótermek folyósójára nyíló tölgyfa ajtó árnyékában. Ahogy a nők kezükben tálcákon egyensúlyozták a több kupa italt, mit sem vettek észre az előlük bujkáló kisasszonyból.

Mikor lefordulva elhalt halk fecsegésük, a lány elmormolt egy kis hálát a szerencséjének. Rejtekében állva, sietve kapkodta le finomított bőrből készült kesztyűit, ekkor előreomlottak szőke tincsei. Megforgatta szemeit. Elfeledte felöltött álcáját. Finom mozdulattal intette le magáról a hamis külsőt, zöldes fényjáték kíséretében nyerte vissza eredeti alakját, hollófekte fürtjeit, smaragdzöld szemeit, hófehér bőrét, alacsony, vékonyka alkatát, így ruhája némileg bőnek bizonyult. Nem hallott további neszezést, ezért kikukkantott az ódon ajtószárny mögül, hogy hangtalanul surranhasson fel egy újabb emeletet.

Visszalopakodott a széles kőlépcsőkhöz, óvatosan lelesett az alsóbb szintekre, egy lelket sem látva megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkait. Sietősen lépett a feljáróhoz, de összerezzent a mély orgánum hallatán.

• Messze jártál? – atyja szavai semlegesen csengtek háta mögül.

Megborzongott, hisz pontosan tudta, mi következik. Lassan fordult felé, elsőre nem is látta őt, mert a férfi az árnyékban húzódott meg, de végül lassan a folyosót betöltő éjszakai fényre lépett. Amint megpillantotta szigorún csillanó zöldjeit vissza kellett nyelnie első replikáját. Ezúttal bizony komoly bajban volt. Kínos mosoly ült a kisasszony ajkaira, míg a királyé feszültségtől apró vonallá préselődött.

• Gardrofánál – vallotta meg. Hisz ez nem is állt oly’ távol az igazságtól, lova mindvégig vele volt.
• Kicsit sem tisztelsz engem? – halkult el vészjóslón Loki hangja.
• Tisztellek, apám – meredt vissza, összezavarodva.
• Tisztáztuk, hogy a palotában maradsz, és nem léphetsz a falain túlra. – A fiatal hercegnő aprókat bólintott. – Ne helyeselj, semmibe vetted a szavaimat! – emelte meg némileg a hangját Loki.
• Nem zárhatsz be ide!

Most már a lány is határozottabb hangon ellenkezett, miközben makacsul összefonta karjait. Ám a király elhalkulva folytatta fenyegetését, mert mint mindig, most is hamar visszanyerte önuralmát.

• De bizony bezárhatlak. Akár a tömlöcbe is vethetlek, ha az kell.
• Már nem kell. Az egész palota egy börtön!
• De itt van a helyed.
• Nincs ennél unalmasabb hely a világon. Gyűlölöm!
• Ó, nagyon sajnálom, hogy nem elég szórakoztatóak a táncestek, a színdarabok, a ruhapróbák, zeneórák, virágos kertek, a lovagló pályák a küzdőtérrel, és a hétvégi piac. Óhajtasz egy kis felfordulást hercegnő? Szürkék a hétköznapok?
• Örök elégedetlennek állítasz be!

Atyja felsóhajtott.

• Az is vagy. Így nem esik nehezemre. Menj a lakrészedre – intett a lépcsők irányába.
• Elegem van ebből, mindig elküldesz, és arra se veszed a fáradtságot, hogy büntetést szabj ki rám.
• Szeretnéd, hogy a szobádba zárassalak? – vonta fel kérdőn szemöldökét atyja. Meera tehetetlen rázta a fejét, maga sem hitte el az egészet.
• Komolyan, még csak nem is törted a fejed mit kezdj velem, pedig tudtad, hogy kiszöktem!
• Tévedsz. Éjszakába nyúlóan szoktam az ágyamban forgolódva azon töprengeni, hogyan keserítsem meg a lányom életét.
• Ha Nörvről lenne szó, biztos gondolkodtál volna rajta!
• Az öcsédet ne keverd ebbe bele.
• Ne? Bocsánat, azt hittem, minden róla szól!
• Sokáig hisztizel még?
• Igen, mert gyűlölöm ezt! Nörv mindig fókuszban van, de én, nem érdekellek, még is azt akarod, hogy éjjel-nappal a palota falai között sínylődjek.
• Valóban? Azt hiszed, odakint boldogulnál? – intett a kapu felé Loki. - Mégis mit tennél a falon túl?

A hercegnőt meglepte a hirtelen kérdés, de nem sokáig kellett töprengenie, hisz minden éjjel a szabadságáról ábrándozott. Haragja szinte már a kérdéstől elpárolgott, lelkesen kezdte sorolni terveit.

• Utaznék, világot járnék! Miénk a kilenc birodalom, de egyet se láthattam Asgardon kívül. Meglátogatnám Nidavelliren a törpéket, akik a mágikus tárgyainkat kovácsolják, a dalszerző elfeket Álfheimen, vagy az embereket Midgardon.

Loki eltöprengve méregette hamarosan felnőtt korba lépő lányát, kinek csillogó zöldjeiben sajátjait látta.

• Csinálj, amit akarsz, de ezt a palotát el nem hagyod – bökött újra a padló felé a király.

A hercegnő smaragdjai viharos szikrákat szórtak. Egész testében megfeszült, legszívesebben ordított volna, de tudta, hogy atyjának mit sem számít ez már, csak hisztis kislánynak tartja. Sértetten, dúlva-fúlva csörtetett fel a lakosztályába vezető lépcsőkön.

*          *          *

Mire a király felért hálótermébe bosszankodása aggodalommá szelídült. Hangtalan osont át a szobán, hogy megálljon az erkély kijárata előtt, de kedvese, így is felrezzent érkezésére.
Loki csendben figyelte a hajnal lassú közeledtét. Bevett mozdulatokkal kezdte bontogatni arany alkarvédőit, hogy néhány órára szögre akaszthassa királyi öltözékét. Gondolatai, mély barázdákat véstek szemöldök vonalai közé.

• Egyetlenem? – suttogta felesége a hitvesi ágyból.

A férfi épp csak annyira fordította el arcát, hogy szerelme tisztán hallhassa halk szavait.

• Bocsáss meg, nem akartalak felverni. Minden a legnagyobb rendben, pihenj csak vissza.

Loki megvált ruháinak kiegészítőitől, vállmerevítőitől, palástjától, csizmáitól végül kantusát kezdte bontogatni mikor óvatlanul eleresztett egy sóhajt.

• Kísérteties hasonlóságot vélek felfedezni a „minden rendben”, és a „mit is kéne tennem” sóhajaid között – duruzsolta játékos, édes mosollyal ajkain Sigyn. – Dolgozhatnál rajtuk.
• Valami nem stimmel, hozzá a bosszús sóhajod tartozik.

Férfi megfáradt tekintetét látva a nő érdeklődve támaszkodott fel párnájára. Loki tudta, hogy Sigyn magyarázatot vár, holott épp ezt akarta elkerülni, hogy ismét a kedvese vállalja magára lányukat érintő gondokat. Hisz ezt valójában kettejüknek kellene rendezni, de idejét sem tudta mikor voltak utoljára egy véleményen Meeraval.

• Rajtakaptam, hogy kiszökött az éjjel. Vitáztunk, de csak ismétlem magam. Őszintén elfogyott irányában minden türelmem.
• Talán nem kéne tovább titkolnunk előle a tényeket.

A király a fejét rázta.

• Túl fiatal. Felelőtlen, szertelen, makacs, meggondolatlan, hetyke…
• Épp, mint te Loki, fiatalon.
• Nem értené meg. Fel sem fogná a jelentésőségét. Egyszerűen korai.
• Tudtuk, hogy így lesz, egyszer elérkezik a nap. Megbeszéltük, ha itt az idő nem tétovázunk majd, és most hezitálsz.
• Mert gyerek még.
• Közel sem az. Bíznod kell benne. Túl kevésnek hiszed őt, pedig nem az.
• Nörv alkalmasabb. Őt kellett volna választanunk.
• Ne mondd ezt – rázta fejét a nő hitetlenkedve – tudod, hogy tévedsz. Jól döntöttünk.

Loki lassú léptekkel, megfáradt mozdulattokkal foglalt helyet ágyuk szélén, térdeire könyökölve bámulta a padlók kacskaringós mintázatát. Sigyn közelebb húzódott férjéhez, vékonyka ujjaival, kellemesen meleg tenyerével megnyugtatón simított végig az erős háton, széles vállakon, izmos felkaron, amit gyengéden át is masszírozott.
A férfi hosszúkás, hideg kezével finoman szorította meg hitvese apró kezét, aki puha arcát óvatosan szerelme kézfejének érintette. Sigyn szeretetteljesen mosolyodott el, amint a férfi gyengéd mosolyával, átható zöldjeivel rápillantott. Lokinak csak rövid ideig kellett fürkésznie szerelme arcát, hogy tudja kedvese már egy lépéssel előtte jár.

• Kitaláltál valamit.

Sigyn nem szólt, csendes, sejtelmes mosollyal aprót bólintott.

• Remélem nekem is tetszeni fog.
• Hosszú távon - futtatta le ujjait férje karján, egészen a tenyeréig, majd tovább fonta ötletét. - Adj Meeranak egy esélyt, tedd próbára.

Néhány csendes pillanatig, míg Loki hitvese javaslatán merengett kezüket figyelte, közben ízlelgette, forgatta magában a szavait. Lassú, játékos mozdulatokkal babrálta Sigyn ujjait, míg végül összefonta kezüket. 

• Elsőként, kérlek, üzenj Thornak.
• Már nem tetszik.
• Csak így működhet.
• Tudom, mire akarsz kilyukadni - fordult szerelme felé, ajkaival puha csókot lehelt a nő homlokára - Megfontolom - tett ígéretet.

Ám a király ekkor még nem tudta, hogy odalent a palota mélyén a kincstárban, Meera egy rémes terv megvalósításába kezdett.