*

Norvégia, 11-12. század körül

Április idusán a zord tél már messze járt, Norvégia sziklás déli partvidékétől. Az idegen, szikár alkatú, világos bőrű, hollófekete hajú ifjú eddig mindösszesen egyszer járt a helyiek által csak Gloppurának[1] nevezett sziklás lejtőkön. Azon a hajnalon csodás napfelkeltét látott, amint Vinjavatnet-tó[2] láthatárán felbukkant a hatalmas aranyló korong a távolban. Ám ezen a kora esti órán mindent szürkület, és köd lepett be, alig látott messzebb az orránál. Óvatos, lassú léptekkel haladt a hegyoldalnak felfelé, a szűk nyílást keresve, ami egy mélységi barlangba vezetett.

Ott rejtette el hónapokkal ezelőtt, azon a korai hajnalon Dáinsleif[3] fegyverét, az átkozott kardot Högnit[4]. A híres és átkozott kard, amit bátyjának Thornak[5] kellett volna hónapokkal ezelőtt, atyjuk, a király kedvéért megkaparintania, bizony azóta pihent az ő rejtekén.
Az ifjabb Asgardi[6] herceg félre vezette bátyját egy csellel. Loki[7] hónapokkal ezelőtt titokban Midgardra[8] szökött, az emberek által Földnek nevezett birodalom szívébe, hogy személyesen kutassa fel e nemes fegyvert. Jóval testvérbátyja, a trónörökös kereső útja előtt tette mindezt, hogy elrejthesse előle az átkos fegyvert. Miután meglelte Dáin örökségét, ezen az elhagyatott, sziklás partvidéken talált megfelelő búvóhelyet a Högninek. Ennél fogva Thor kutatása sikertelenül zárult, és kénytelen volt üres kézzel atyjuk elé járulni.

A fiatalúr a barlang száján át mászva araszolt végig a sötét, hideg és szűk falak között. Emlékezett atyjuk milyen csalódott volt testvére kudarca után. Nem is maradt el a Loki által remélt dorgálás, Thornak büntetésből megoldást kellet találnia a felmerült akadályra. Az ifjabb herceg büszke volt magára, hisz ezúttal is igen remek cselt vitt véghez teljesen egyedül, és még csak ki sem tudódott érintettsége, a testvérbátyja balsikere kapcsán.

Ezen emléken merengve, az ifjú herceg mosolya letörölhetetlenné vált.
Ugyan máig nem döntötte el, mit kezd a karddal, amin egy sötét varázslat ül, de ezt a bizonyos köd lepte napot találta alkalmasnak, hogy átcsempéssze a fegyvert az otthonukba, Asgardba. A herceg hosszú ideig keresgélte a kerülő utat, hogy ne a mindenki által használt, és igen alaposan felügyelt Bifröstön[9] keresztül térjen haza a fegyverrel. Kerülni akarta a feltünést, és a Mindent látó kapuőrt, Heimdallt[10], aki bizonyára azon nyomban rajta ütne az értékes holmin, amint a szivárvány hídra lép vele. Éppen ezért Loki ezúttal is kénytelen volt lepaktálni egy boszorkával, kinek hála találhatott egy ritka átjárót a két világ között. Ám ez is csak ideiglenesen áll nyitva, ezért sem időzhetett Midgard világában oly' sokáig. Most sietős volt a dolga.

Az ifjú csínytevőnek sosem kellett a kard. Egyszerűen csak keresztbe akart tenni Thornak, igaz, ezúttal talán kicsit túllőtt a célon, de nem állt szándékában örökre rejtegetni ezt az átkozott holmit. Jól tudta bátyjának szüksége lesz rá a közelgő háborúban. Úgy tervezte, a fegyver magától fog előkerülni, még épp időben az első ütközetek előtt a nélkül, hogy az ő neve felmerülne.

Arra mégsem számított, hogy mikor elér a barlang azon pontjához, ahol az értékes holmit hagyta, annak hűlt helyét találja majd. Zavart csendben tapogatta végig a szikladarabokat a fal tövében, hisz pontosan emlékezett melyik két kő közé rejtette el a kincset, de nem volt ott.

Guggolva keresgélt egy ideig a barlang mélyén, a vak sötétben. Ő maga nem látott semmit, épp ezért volt minden mozdulata körültekintő, és nesztelen. Nem sok hely volt a zárt barlangban, de könnyen el lehetett tévedni a rengeteg víz, és idő vájta termek, folyosók útvesztőjében, amik minden apró neszt és zajt felerősítettek.

Az ifjú herceg sokszor volt hebrencs, és könnyelmű, de ha bajban volt, mégsem esett rögtön kétségbe, éles látása, ezen pillanatokban mutatkozott meg igazán.
Nem hallotta, és nem is látta ugyan, de volt valaki a barlangban rajta kívül. Mozdulatlanná dermedt, csendben várt. Nem hitt a szerencséjének. Épp abban az időpontban érkezett volna, mikor egy senkiházi kis tolvaj, el akarja tőle ragadni ezt a féltve rejtegetett holmit?
Nyugalomban várakozott, vagy negyed óra is beletelt, de türelmes volt, a hideg és nyirkos helység ellenére. Sokaknak ilyenkor már átfagynak a tagjai, ő mégis köztudottan jól viselte a hideget.

• Tudom, hogy itt bujkálsz – lehelte csendesen, közben kimért mozdulattal emelkedett fel a földről. – És nincs hová menekülnöd – fordult meg. Teljes volt a sötétség a teremben. – Add szépen vissza, amit elvettél és ígérem, nem esik bántódásod.

Kivárt, de senki nem adta jelét, hogy hallaná szavait. Meglepte ez a türelmesség, de jól tudta, hogy ez csak ideiglenes. Biztos volt benne, nincs egyedül, hisz imént tisztán hallotta az idegen minden elfolytott lélegzetvételét. Talán egy halandó figyelmét elkerülte volna ez a hang, de őt, egy Asgardi istent nem lehet ilyen egyszerűen rászedni. Ki kellett hát ugrasztania a nyulat a bokorból.

Határozott léptekkel indult meg a sötétségben az egyetlen kijárat irányába, remélve, hogy jól emlékszik minden kiálló sziklára, vagy durva lyukra, ami útját keresztezheti. Azon nyomban meghallotta a sietős motoszkálást a terem túlvégéből. Őt is meglepte, de a tolvaj igen gyors volt, és Lokit mégis csak feltartotta egy kiálló szikladarab, így a szarka, egér utat nyert, de csak egy ideig.

A herceg a tolvaj után sietett, az utolsó terembe lépve megpillantotta a barlang kijáratát, amin épp kimászott a sötét alak, és ekkor már tudta, hogy megnyerte az üldözést.

• Hiába menekülsz, úgy is utolérlek – figyelmeztette az idegent. Az ifjú hangja szinte nevetett, a barlang visszhangozta kacaját.

Lokinak tetszett ez a kis fogócska. Amint elérte a barlang száját, létre hozta ármányos varázslatát. Alakjának tökéletes másolata csak akkor ért bármit is, ha üldözöttje látja azt, hisz oly könnyen át lehet lépni az illúzión, mintha felhő lenne, így a barlang vakságában mit sem ér egy ehhez hasonló trükkel. De kiérve, a holdvilágnál, minek kék fénye baljósan sütött át a szürkületi ködön, annál több esélye volt egy ilyen tökéletes varázslatnak.

Ő maga még ki sem lépett a barlangból, de valódinak tűnő hasonmása, már odakint várakozott az egyetlen menekülő út mentén áldozatára. Hallotta a hangos sikkantást, és már tudta, hogy a csapda bevált. A tolvaj pillanatnyi rémülete, az ő tökéletes utánzatától elég volt, hogy a herceg maga is utolérje a fosztogatót.

A lány ijedten fordult meg, karjai közt a hatalmas kétkezes fegyvert ölelte magához. Rémülete még nagyobb lett, mikor ugyanazzal az alakkal találta szemben magát, a háta mögött is.

A valódi Loki pimaszul mosolygott a riadt kis madárra, aki épp nem rég léphetett a fiatal nők korába. Arca bájos volt, orra pisze, szemei hatalmas kéklő kristályként fénylettek, bőre hófehér, haja aranyzuhatag. A lány megrezzenve hátrált, hosszú tincsei lepelként libbentek utána. A herceg, korábban még nem látott hozzá fogható szépséget. A lány gyönyörű volt, és ijedt, de épp csak annyira, hogy megtorpanjon, mikor meglátta őt, ezután nem sokat tétovázott. A hajadon levetette magát a járható útról, az ismeretlen leejtőre. A sziklák között kezdett mászni a tópart felé keresve a kiutat. A kiálló kövek rémesen kemények, és élesek voltak, apró lábainak is alig jutott hely, mégis meglepően fürge volt, a súlyos terhe ellenére is.

• Hé, ne menekülj! Állj meg kérlek, nem bántalak! - ígért volna meg neki bármit a herceg, csak megállíthassa egy kis időre. Sietve mászott utána, a terep nehéz volt és halálos. A kövek a ködös időben nehezen voltak láthatók, a nyirkos időtől pedig csúsztak is. Elég egy rossz lépés, és a lány lezuhanva szörnyet hal a sziklákon. Loki jól tudta milyen törékenyek a midgardi[11] halandók.
• Kérlek, ne menj tovább!
• Hagyj békén varázsló! – üvöltött vissza a lány.
• Ami nálad van, azaz enyém!
• Azé, aki megtalálja!

Soká tartott a kergetődzés, a szépség ügyesen mászott, a fiú alig bírt a nyomában haladni, de látott egy szakadékot, közel arra, amerre a hajadon sietett. Úgy döntött kár volna veszni hagyni a karddal együtt a kisasszonyt is, hát hollóvá változott, hogy beérje a kis szarkát.
Épp időben ért oda, hogy ereszkedés közben átalakuljon, így a menekülő hölgy épp a karjaiba rohant. Erősen szorította meg a lányt, nehogy tovább léphessen, hisz mögötte egy üres hasadék tátongott, alján a tóval.

• Eressz el, te szörnyeteg! - sikította a lány.
• Meg akarsz tán halni? - ölelte körül a derekát az ifjú, de hagyta, hogy ellépjen tőle annyira, hogy letekinthessen a mélybe. A kisgalamb hamar riadtan hőkölt meg a karjai közt. Zavartan pillantott fel a hercegre, majd sietve tolta el magát tőle. Ám a fegyvert még mindig nem eresztette.
• Add vissza a kardot, és nem löklek le - ajánlotta fel a herceg, kezét kinyújtva a kis tolvaj felé.

A lány elképedve bámult rá. Először nem is hitte el, hogy lelökné miután megmentette. Azután jobban szemügyre vette rémisztő üldözőjét, aki felettébb impozánsan festett, korban úgy hitte talán éppen csak idősebb nála, ő maga alig múlt tizenhat. Az ifjú szikár volt és magas, kisugárzása határozott és bátor, akár évekkel is idősebb lehetett nála. A lány nem tudhatta, de Loki valójában közel hatszáz éves volt, ami emberi mértékkel elérhetetlen kor.

Az ifjú herceg ruhái szokatlanul zártak, és rendezettek voltak, így biztosan tudta, hogy nem egy földijei közül. Úgy hitte talán a túlparti vidékről érkezhetett, mert itt senki nem öltözködött ennyire pedánsan, sem elegánsan, és nem is varázsoltak ilyen könnyelmű módon. A szőke szépségnek fogalma sem volt, hogy ők ketten mennyire különböznek valójában. Nem csak népeik, de világuk és fajuk is egészen eltérő.

• Inkább lökjél le, de a kardot nem adom – kezével a mélység felé intett.
• Rendben van - lépett közelebb a herceg, de a lány megrémült és kirántotta hüvelyéből az átkos fegyvert. Loki kezeit maga elé kapva hőkölt meg.
• Ez rémes ötlet volt – komorult el az ifjú ábrázata.

Már nem is találta oly szórakoztatónak a kergetődzést, hisz a lány kihúzta Dáinsleif átkozott pengéjét. A fegyvert varázslat súlytotta, mely szerint a kirántott fémet nem helyezhetik vissza a hüvelybe, míg nem ontott vért, és el is kell vennie valaki életét.

• Távozz – szegezte rá a fegyvert.
• Most már valakinek meg kell halnia – jelentette ki a herceg. A hajadon a fegyverre pillantott, majd rémülten nézett vissza rá. – Ez a kard Högni, Dain király átkozott fegyvere – kezdett magyarázatba Loki, de nem volt szükség a folytatásra.

A lány, mikor ráébredt tettére, ijedtében kiejtette kezéből a kardot, hisz ő maga is tudta, miféle holmi ez és, hogy milyen varázs sújtja, de rémültében egészen megfeledkezett a tiltásról.
Hogy is lehetett ennyire balga? Szidta magát fejben.

Loki követte tekintetével a penge útját és, amint az a földön kötött ki közelebb lépett, hogy felkapja, de a szépség gyorsan reagált megragadta a fegyvert a markolatnál.
Mindketten rosszul mozdultak.

A herceg beleszaladt a pengébe. Csípője mellett a hasán ejtettek rajta szúrt sebet. Az ifjú fájdalmasan nyögött fel, míg a leány ijedten kapta tekintetét a fájdalomtól eltorzult arcra. Hiszen nem is így akarta. Túl közel álltak a szakadékhoz, Loki erősen szorította lüktető, vérző sebét. A hajadon kihúzta a pengét, hogy segíthessen üldözőjén, de a herceg zavart állapotában rosszul lépett, és egyenesen a mélybe zuhant.

**

Mire Loki magához tért a nap első sugarai cirógatták meggyötört arcát. A köd elpárolgott, a felhők elvonultak, a tó vize halk hullámokban mosta a partot.

A fiatalúr laposakat pislogott, szemét bántotta a fény, míg oldalát szúrta a fájdalom. Csak ekkor villant be neki minden, mi történt. Leszúrták, a Högnivel. A Dainsleiffel szúrt seb sosem gyógyul be - jutott eszébe mindaz, mit tanult a fegyverről.

• Magadhoz tértél? – lépett felé a lány, szépívű piros ajkain mosoly bujkált, ahogy a hercegre tekintet. Jégkékjei szinte megigézték az ifjú szívét, ami a torkában dobogott.

A herceg lassan nyomta fel magát a kényelmetlen, szúrós, kavicsos talajról, kezét az oldalára szorítva.

• Mi történt?

A lány leült mellé, és kipakolta hosszú szoknyája zsebeibe rejtett növényeit.

• Véletlenül szúrtalak meg. Lezuhantál, de kihúztalak. A sebed viszont még mindig szivárog – mutatott a bekötött sérülésre, amit növényekkel tömködött tele, és egy világos hosszú anyaggal kötött át, körbe Loki dereka és hasa mentén.

Az ifjú herceget meglepte ez a gondoskodás. A történtek után nem hitt volna benne, hogy a lány segítene rajta.

• Bocsásd meg, ami történt. Nem akartam kárt tenni benned, de szükségem van a fegyverre.

Loki óvatosan ült fel, ügyelve sérülésére, és a lány segített neki ebben.

• Minek kard egy hozzá nem értő kézbe? – kíváncsiskodott, fejével a lány karja felé intett.
• Megbosszulni apám gyilkosát – villantak meg vadászként a hajadon szemei. Lokit ez még inkább lázba hozta, hisz a lány szemrevaló teremtés volt, és még vakmerő is. Ráadásul a vízbe is utána vetette magát. Mily meggondolatlan botorság volt ez a részéről.
• Jogos szándék. De miért épp ez a fegyver kell, nem jó neked bármelyik másik?
• A Högnivel ejtett sebek sosem gyógyulnak be. Ha meg ölni nem is tudom, de megsebzem a gyilkost. Örökké pedig nem vérezhet. Mindenképp belehal majd, a sérülésbe.

Loki elhúzta ajkait e szavakra, lassú mozdulattal állt fel, kezét sebére szorítva.

• Hová mész? Hisz megsérültél – pattant fel vele együtt a leány is.
• Inkább itt vérezzek el a parton? – intett hanyagul iménti helyére.
• Nem – pillantott félre elszomorodva, hisz nem akart ilyen végzetes dolgot tenni az idegennel. Lokinak, látva a lány bűntudatos arcát, nyomban megenyhült a szíve.
• Ügyes kötés – simított végig óvatosan a még mindig szilárdan tartó darabon – Hogy csináltad?

Az átható kékek most ráragyogtak, újra mosolyt láthatott a bájos arcon.

• Tanítottak - vonta meg vállát, bájos ajkain büszke mosoly húzódott.
• Hogy hívnak?

A lány egészen meglepődött, de nem a kérdésen. Sokkal inkább azon, hogy ő még maga sem tudja a jóképű idegen nevét, sem azt honnan jött. Mégis, alaptalanul ugyan, de úgy érezte már nem kell tőle tartania.

• Ygrid - pillantgatott zavarában az ifjú átható zöldjei között.
• Én Loki vagyok – mutatkozott be maga is illően – Ygrid, kölcsön adom neked a kardot. Tedd, amit tenned kell, és ha végeztél eljövök, hogy visszakérjem Högnit – ígérte meg a herceg. Ygrid szemei hálásan csillantak meg.
• Megígéred? – nem is tudta hirtelen mi dobogtatta meg jobban kis szívét. Hogy ilyen becses ajándékot kap egy idegentől, vagy, hogy Loki megígérte visszatér, és újra láthatja őt.
• Becsület szavamra – nyúlt a lány keze után, kinek figyelnie kellett, hogy el ne kapja azt. Meglehetősen zavarba hozta, hogy Loki gyengéd csókot lehelt kézfejére. Korábban még nem találkozott ezzel a gesztussal, és most egészen pírbe borult az arca.
• De a sebed! – rémlett fel a lányban hirtelen.
• Amiatt ne aggódj, meggyógyulok. Most menj, oda haza várnak – engedte el a lány hosszú, törékeny ujjait.

Ygrid zavartan pillantott a földön heverő fegyverre. Óvatosan emelte fel a tárgyat, és nehézkesen indult útnak, vissza-visszapillantgatott és búcsút is intett Lokinak. Mikor már elég távol járt, már nem is tekintett hátra. Ekkor hitte csak el, hogy az idegen igazat mondott és valóban elengedi a karddal.

* * *

Az ifjú hercegnek bőven akadt dolga oda haza. Elsőként titokban kellett meggyógyítani átkozott sebét, hisz tudta, ha kitudódik sérülésének súlyossága, hamar fényderül rá, milyen pengétől szenvedte el azt.

Édesanyja gondos tanításainak hála, volt gyakorlata a gyógyító mágiákban, és nagy szerencséjére a könyvtár eldugott könyvei között megtalálta azt a varázst, amely véglegesen összeforrasztotta a sebet. Emlékeibe véste ezt az igét is, mint már oly sok másikat, majd gondosan megsemmisítette a papírost, amire írták. Úgy gondolta, később még hasznát veheti, ha csak azon kevesek ismernek gyógymódot a Högni okozta sérülésekre, akik már eddig is tudták rá a varázst. Az pedig kiváltképp szörnyű volna, ha ellenségeik is hozzá férnének e tudáshoz. A midgardiaktól persze nem tartott, hisz közöttük nincsenek valódi mágusok vagy varázshasználók.

* * *

Ügyei lezártával, Loki nyár derekán visszatért Midgardra, épp úgy, ahogy Ygridnek ígérte. Tudta korábban merre járt és azt is, merre találja a barlanghoz közeli településeket, de azt nem hol van pontosan a lány. Így utazása elő estéjén az ivóban meghívta Heimdallt, a Mindent látó istent, a szivárvány kapu őrét több kör italra. A férfi utolsó szomjoltójába az ifjú herceg szérumot csempészet, mely megzavarta a férfi elméjét, így trükkel kicsalhatta belőle az információt.

Loki, Heimdallal a Bifröstön állva megtudhatta hol él, és mit csinál a lány, akit épp keres. Ismét szerencsésnek tarthatta magát, a kapuőr ugyanis elmesélte neki, hogy Ygrid fogságban van, mi több azt is hol találj. Így a herceg nem késlekedett tovább. Utasította a férfit, hogy azonnal engedje át Midgardra, hisz jól tudta Heimdall a varázsitaltól, és az alkoholtól, ami felerősítette a szérum hatását, másnap semmire nem emlékszik majd.

Az ifjú Ygridre egy törzsi faluban talált rá, távol az övéitől, ahol gyilkosság miatti büntetésből bántalmazták több módon is. Miután végeztek vele kikötözték egy vaskos cölöphöz a falu közepén, hogy mindenki jól láthassa az átkos nőszemély utolsó napjait. Ez idő alatt egy falatot sem adtak a számára, csak inni kapott, azt is keveset, hogy elnyújtsák a szenvedését.

Mikor Loki megjelent a faluban az emberek oda gyűltek köré, de senki nem állta útját az ismeretlennek. Ő egyenest a lányhoz ment, hogy kimenekítse, és amint segíteni akart rajta a törzs vezetője és harcosai köréjük gyűltek. Ygrid mindez alatt nem volt magánál, Lokit pedig el akarták zavarni, de ő nem tágított a hajadon mellől és feltételként meghagyta, hogy eresszék el vele a lányt, más különben végez a falu lakóival. Ők azonban kinevették szavait.

Az ifjú herceg nem akart felesleges vérrontást, így adott alkalmat visszakozni a halandóknak, mikor bemutatkozott nekik.

• Loki vagyok, Asgard hercege, a csínyek és hazugságok istene. Utoljára parancsolom, engedjétek el a lányt.

Ám szavai süket fülekre találtak. A halandók vesztükre kinevették, és Loki haragjában beváltotta ígéretét. Magához szólította Hatit és Sköllt. A két farkas engedelmességgel tartozott a fiatalúrnak, így feladatukat maguk mögött hagyva, leszökkentek az égről, hogy teljesítsék a kiadott parancsot. A település lakói rémült menekülésbe fogtak a két fenevad láttán, míg bátor, erős férjeik és fiaik szembe szálltak a szörnyetegekkel. A két állat távol tartotta az embereket, amíg Loki megszabadította Ygridet béklyóitól és karjaiba véve a lányt, elinalt vele a faluból.

* * *

A herceg átkelt a lánnyal a sűrű erdőn, maguk mögött hagyta két hűséges szolgáját. Biztos távolságban az avarba fektette az ártatlan kis galambot. Az ifjú, a lány törékeny, meggyötört testét látva, varázslatával sietve gyógyította be a szörnyű sebeket. A herceg nedves kendőjével törölte le a hajadon bájos arcára száradt vért és piszkot, végül óvatosan a kishölgy ajkait is megnedvesítette, hisz látszott már rég nem kaphatott inni.

Nem sokkal ezután Ygrid magához tért, kék íriszében most csak kín és fájdalom ült. Loki visszatérdelve mellé karjaiba emelte a lányt, és gyengéden simított végig a tündérszép arcon.

• Nem kell félned Ygrid, én vagyok – mosolygott le rá az ifjú herceg. Amint a leány felismerte, nyomban felragyogtak jégkék szemei, ajkai erőtlen mosolyra húzódtak.
• Hát visszajöttél – fürkészte az ifjú arcát. Átjárta a boldogság. Már nem hitt benne, hogy akár egy percre is láthatja az idegent, mert érezte végzete hamarosan eléri. De Loki mégis megmentette őt. Percekig úgy hitte álmodik.
• Hisz megígértem – cirógatta meg a puha arcot. – Miért tették ezt veled?
• Mert megbosszultam apám gyilkosát, ők pedig megtorolták tettemet. Lerohanták a falunkat – vékony fátyol ereszkedett Ygrid szemeire, ám oly nagyon kiszáradt halandó teste, hogy már könnyek sem csordulhattak ki pillái alól, így csak égette őket a fájdalom. – Szörnyű dolgot tettem – remegtek meg ajkai a gondolatra, hányan veszthették miatta életüket odahaza.
• Elégtételt vettél. Helyesen tetted – nyugtatgatta az ifjú.

Megitatta és megetette a lányt. Az erdőben volt bőséggel minden, mire szükségük volt. Amint Ygrid jobban érezte magát, útnak indultak. A hajadon elárulta Lokinak merre találják a falut, de a lány teste oly gyönge volt, akár a harmat, így a herceg a hátára vette és gyalog tették meg a közel két napig tartó utat. Az ifjú emberfeletti erőnlétről tett tanúbizonyságot, csak Ygrid kedvéért álltak meg pihenni. A leány nem is értette, hogyan lehet ennyi kitartás és akarat a Lokiban. Életével tartozott a hős fiatalúrnak.

A harmadik nap hajnalán érték el Ygrid faluját. Bár a lány rettegett az érkezéstől, mégis boldogan fogadták oda haza. Sokan haltak meg mikor bosszúból lerohanták a helyet a szomszédos törzs tagjai. Voltak, kik még mindig a halállal hadakoztak az életért. Sokan vesztek oda, gyermekek és idősek, de legtöbben férfiak. Tudták miért történt mindez, mégsem Ygridet okolták érte, békében fogadták őt. Tudták mit kellet kiállnia odaát, épp eleget szenvedett, mondták.

Lokit is örömmel látták, hisz megmentette földijüket, kit rég halottnak hittek már. Gratuláltak neki, hogy ilyen derék módon megmentette az ő legkedvesebb hajadonjukat, kinek sorsát mindannyian szívükön viselték. Hiszen Ygrid volt kis közösségük leendő gyógyítója. Ám a herceg nem tudhatta, hogy nem minden falusi vélekedik róla, így, hiszen mégis idegen volt. Meg mentette a lányt, de azt már senki nem vetette a szemére, hogy miféle szándék vezérelhette ebben.

Ygrid meglátogatta a sérülteket és segített az ellátásukban is, hogy lelkét könnyítse. Ezután elhívta magával az ifjú herceget egy közeli völgybe. Át sétáltak a patakon, majd egy gyümölcsösön a közeli erdőszélhez.

• Nem tudom meghálálni mindazt, amit értem tettél – mosolygott fel a jóképű fiúra, Ygrid elveszett az átható zöldekben, amik mámoros fátylon át fürkészték őt. – De visszaadhatom, amiért jöttél – lépett az egyik odvas fához, elkorhadt gyökereire mászva, vállig mélyedt annak kérges, lyukas testében, hogy előhalássza belőle Högnit. Mielőtt átnyújtotta Lokinak a fegyvert, megtisztította hosszú szoknyájának szélével a tokot.

A herceg meglepett volt. Megfeledkezett jöttének valódi okáról, nem is gondolt a fegyverre mióta Heimdalltól megtudta, hogy Ygrid veszélyben van. Elmosolyodott, de nem nyúlt a kardért, tenyerének szorításába fogta csuklóját a háta mögött.

• Nem a háládért tettem, önzetlen cselekedett volt – hazudta, hisz nagyon is remélt hálát, de gondolatában sem merült fel, hogy kierőszakolja azt. – A Högni maradjon csak nálad. Jó helye van itt, egyelőre – pillantott körbe a béke, és nyugalom járta csendben.

Ygrid zavarban volt, nem tudta mi egyebet tehetne még. Büszke volt magára, hogy el tudta rejteni a fegyvert, hogy nem engedte rossz kezek közé. Lokinak mégsem volt most szüksége rá. Visszahelyezte a kardot rejtekébe, majd ráébredve zavartságának okára, a napsütötte mezőt figyelő ifjúra pillantott.

• Miért jöttél vissza, ha nem a Högni kellett?

Lokit meglepte a kérdés. Ygrid elbűvölő volt, vakmerő és éles elméjű. Az ifjú minduntalan megfeledkezett a fiatal leány halandóságáról. Mit sem számított már, hogy Ygrid midgardi, valami elemi erővel vonzotta hozzá. Egyszerű halandósága ellenére, magával ragadóbb személyiség volt, mint bármely istennő, akivel Loki élete során találkozott. A herceg persze nem tudhatta, hogy az ő szemeit már elhomályosítják gyengéd érzései.

Töprengett egy ideig, mit is válaszolhatna a kérdésre, és amint döntésre jutott ajkaira pimasz mosoly kúszott. Lassú mozdulattal lépett egészen közel a lányhoz. Ahogy csökkent közöttük a távolság, úgy zakatolt jobban a két fiatal szíve. Ygrid nem tudta mi következik, csak a szűnni nemakaró zakatolást érezte mellkasában. Amint az ifjú megállt előtte, a levegő is megrekedt testében. Loki egy szót sem szólt, zöldjei bejárták a lány arcának minden görbületét, mintha csak most először látná, és sosem akarná felejteni. A herceg elcsodálkozott Ygrid magasságán, a hajadon alig fél fejjel volt alacsonyabb nála, talán ezért is tűnt ki annyira a többi midgardi közül.

A lány ezúttal is elpirult, ártatlan kékjeiben Loki úgy érezte menten elveszik, egyedül a buja ajkak vonzották jobban. Erősen rászorított saját csuklójára háta mögött, hogy fékezze vágyait. Nem rohanhatta le a lányt, a történtek után nem. Kínzó lassúsággal hajolt Ygrid puha szájára, óvatosan érintve járta be azokat, és tudta, hogy abban a pillanatban ott, és akkor örökre elveszett.

***

A nap észrevétlen röppent el a két ifjú felett. Andalogtak a lugasban, kergetőztek a közeli csermely partján, heverésztek az avarban, meglestek egy költözködő róka családot. Az együtt töltött órák, minden mást feledtetek velük.

Ygrid számára édesapja halálát, földijei lemészárlását és szörnyű megkínzását. Loki pedig Asgard közelgő háborújának gondolatát engedte el.

A nap utolsó sugarai csalogatták vissza őket a faluba. Megérkeztükkor minden járni tudó sürgött-forgott. A tüzeket megrakták, a szegényes élelem készletek terítékre helyezték.

• Mire készültök? – kapta el félszemű Nen kezét Ygrid. Az idős nő szeretetteljes mosollyal, óvó gyengéd mozdulattal fogta két tenyerébe az aranyhajú leány, finomívű arcát.
• Ünneplünk, te lány. Hisz már el is felejtetted? Szent Olaf napja van – bazsalygott az asszony Ygrid zavartságán. A lány csodálkozva, hitetlenül bámult vissza, idős szomszédjára.
• Nem értelek. Nen, alig maradt élelmünk, az ütközet után kifosztották a kamrákat - aggodalmaskodott a lány.
• Hisz te is tudod, maradt még ott ahonnan ez gyütt. Egy ilyen nemes ünnepet még sem feledhetünk el, a bajok idején sem.

Az idős javasasszony boldogan tekintett az ifjabbak felé, kik szorgosan hordták a kannákat és az elemózsiát.

Ygrid döbbenten hordozta végig tekintetét faluján, törzsének tagjain. Nappali fásultságukat, mintha csak a közeli part tengerének hullámai mosták volna el. Mind szorgos igyekezettel, izgatottan hordták össze a lakomának valót. A félszemű idős hölgy csatlakozott a forgataghoz.

Loki kíváncsian fürkészte a lány arcát, aki zavartságában az ifjúra pillantott, végül nehézkesen mosolyodott el.

• Úgy hiszem, ez most igen halovány ok a vigadalomra - Ygrid ajkait apró vonallá préselte a keserűség, amit elnyomni kívánt. Önmagát hibáztatta a halottjaikért, még, ha Loki társasága el is feledtette a szörnyű emlékeket néhány órácskára, most úgy érezte, nincs azaz eső, ami lemoshatná a bűnét, hiszen miatta rontottak rájuk. Az ő bosszúvágya okozott minden kárt és fájdalmat, és bár úgy festett a falusiak képesek voltak tovább lépni, az ő lelkét mardosta a bűntudat.
• Nem bűn, ha vigadnak a szörnyűség után. Ez az ünnepség remek ürügy rá – véleményezte a herceg. Hosszú ujjaival gyengéden simított végig Ygrid puha arcának bájos vonásain.
• Búcsúzol? – ébredt rá a lány hirtelen, jégkékjeit sietve kapta rá. Loki ajakira gyengéd mosoly kúszott.
• A fejembe látsz – engedte le karját az ifjú.
• Veszélyes volna sötétségben útnak indulnod – kapta el a herceg hideg kezét a szőkeség.
• Nem eshet bajom – terült el pimasz mosoly Loki ajkain, de Ygrid sehogy sem érthette ezt, hisz nem ismerte a herceg valódi kilétét. Igaz, egy szóval se kérdezte róla.
• Csak ma éjjelre maradj még. A kedvemért - kérlelte az ifjút.

A herceg pontosan tudta, hogy így is tovább maradt távol a kelleténél, már nincs az az illúzió, ami becsaphatná a családját, bár Heimdall szemei elől még mindig rejtőzködött. Bár meglepő módon azóta sem tette tiszteletét senki Midgardon, hogy atyja, Odin parancsát követve haza toloncolja, így végül meggyőzte magát, hogy nincs is szükség a jelenlétére odahaza.

Loki engedett a kísértésnek és a halandók közt töltötte az éjszakát.

Miután a nap utolsó sugarai is lebuktak a horizont mögött, a tüzek fellobbantak, az énekek megkezdődtek. Az éjjel során a herceg bőséggel fogyasztott ételt és italt, amit a lakók örömmel osztottak meg vele. A hatalmas tűz körül Ygriddel áttáncolták az éjszakát vidáman, hóbortos vadsággal, ahogy a helyiek szokták. Ők ketten önfeledtek voltak és boldogok.

De nem mind voltak ezzel így a faluban. Akadtak, akik rossz szemmel figyelték az idegent. Úgy vélekedtek, még ha a fiú meg is mentette a lányt nem volt közülük való, és Ygridet az apja rég Godlaugnak ígérte, a fókabőr kereskedő fiának, aki ezekben a hetekben is éppen úton volt az üzlet miatt.

Finom volt a sör, és túl sok is. Egyre többen hajlékukba vonultak, álomba szenderültek, így az ifjú pár sétára indult a faluhoz közeli sziklaszirt mentén. Holdsarló vonult át az égbolton milliónyi csillag társaságában, míg Ygrid felhőtlen fecsegett Lokinak az életéről. Az ifjú jókedvűen hallgatta a szépség vidám és bohókás történeteit. A lányt megbolondította kissé az ital, mondatai néha kesze-kuszák voltak, nyelve megbotlott az egyszerű szavakban is, de Loki még ezt is bájosan édesnek találta. Ygrid megnevettette őt huncut és pimasz történeteivel, sajnálta, hogy nem talált rá korábban a lányra.

Hűvös szellő fújdogált a sziklás part felett, és ők keresztül kasul bejárták a környéket, míg túl hidegre nem fordult az éjjel, mert ekkor a herceg elkísérte Ygridet a lány megrongált házához.

A búcsúzkodást marasztaló szavak váltották fel, majd jóleső ölelések és forró csókok. Loki fejét már nem az ital mámora, hanem a vágyé borította el. Indulnia kellett volna, de egyre kevésbé akart. Ajkai a lány szájáról lassan a nyakára vándoroltak, Ygrid jólesőn nyögött fel, mikor a herceg forró lehelete végig perzselte a bőrét. Lokinak elég volt ez az apró engedély, combjainál fogva az ölére kapta a lányt, így lépte át vele a küszöböt.
Azon az éjjelen több gyönyört kapott a lánytól, mint addig és azóta bárkitől valaha. Az egész varázslatos volt, és megismételhetetlen. Sokszor és hosszan szerették egymást egészen hajnalig.

Ygrid ugyan tapasztalatlan volt a testi szerelemben, mégis szenvedélyes volt és végzetesen gyönyörű, de egy veszélyes tolvaj is egyben, aki elrabolta Loki szívét.

Asgard ifjabb hercegét nem csak a hajnal első sugarai ébresztették, hanem furcsa neszek is. Álmosan pillantott körbe a szürkületi homályban, ám mire mozgást észlelt már késő volt. Erős határozott mozdulattal sújtottak le a koponyájára, mitől nyomban eszméletét vesztette.

Két jó erőben lévő férfi cipelte ki őt a házból a legnagyobb csendben, hogy fel se ébresszék a lányt, akivel még bőven maradt elszámolni valójuk.
Lokit a sziklaszirthez vitték és az ájult ifjút a szakadékba hajították.

****

Ygrid legédesebb álmából ébredt. Maga sem tudta volna megmagyarázni mi zavarta meg azon a hűvös reggelen, ugyanakkor a ház sérült falain át beszűrődő hajnali nap sugarai kellemes melegséggel cirógatták csupasz bőrét. Jól esőn nyújtózott meg a kissé kényelmetlen fekhelyen. Örömteli ébredezését egyedül az ifjú hiánya zavarta meg. Hidegkékjei lustán kutatták végig az apró szobát, szíve csak akkor szorult el mikor néhány élénken vöröslő foltot talált ott, ahol nemrégen Loki pihent. Kibújt a szakadt prém alól, amit takaróként használtak a hideg éjszaka ellen. Magára kapva a ruháit sietősen indult meg a fiú keresésére, de amint elérte az ajtót Birgitbe futott.

• Ygrid! – torpant meg előtte a lány, aki kapkodva szedte a levegőt, bizonyára lélekszakadva rohant most hozzá. – Sietned kell, Birk és Petter... – a szőke szépség megragadta az alig tizennégy éves Birgit vékonya karjait. – Mindkettő megveszekedett. Bolondságokat hisznek, dühösek Lokira és rád!
• Mit műveltek? – akadt a lányban lélegzete.

Birgit elmondta, hogy néhányan a férfiak közül úgy tartják, Loki megrontotta őt, és önös érdekből szabadította meg a fogságból, és biztosan magának akarja őt. Ygrid megdöbbent ugyan, de nem tagadta a vádakat, hisz valóban több volt már köztük. A tolvajból és üldözőből, áldozattá és megmentővé váltak, ám mindezt az éjjel elsöpörte.

• A sziklához vitték... – szorította meg Ygrid mindkét kezét barátnője.

Az aranyhajú szíve több dobbanásnyit kihagyott, megfordult vele a világ. Nem hitte a hallottakat. Hálás volt  Birgitnek, hogy vállalva a veszélyt egyenest hozzá rohant, de hamar el is zavarta a lányt, mielőtt tettén rajta kapják. Birgit visszatért a faluba, míg Ygrid egyenesen a sziklákhoz sietett, hogy megakadályozza a szörnyűséget. Legnagyobb félelmére senkit nem talált arra. Végig járta a partszakaszt, és kezdett a legrosszabbtól tartani.

A ragyogó hajnali napsütés tova illant, nyomát sem lehetett már látni, csak a sötét gomolygó felhőket, amiket villámok kísértek a távoli horizonton, amik egyre csak közeledtek a parthoz. A tenger hatalmas hullámokban csapkodta a partot, tajtékzott a végtelen kékség a viharos szél miatt.

Ygrid félt, hogy belefut a felbőszült férfiakba, de attól még jobban rettegett, hogy Lokit a legrosszabb szörnyűség érte. Rémes gondolatai hamar igazolást nyertek. A part egy sziklás szakaszán, a szakadék alján pillantotta meg az ifjú mozdulatlan testét. Rémületében azt sem tudta mi tévő legyen hirtelen. Hisz ekkora zuhanást senki ember fia nem élhet túl. Mégsem volt képes nézni, ahogy az élettelen testet a hullámok csapdossák. A lány erőt vett magán, és reszkető tagjain. Lemerészkedett a sziklaszirt mentén egy igen meredek, de mászással jól járható szakaszon.

Az ég szüntelen dörgött, és villámokat szórt. Félelmetes volt és veszélyes, a lány az életével játszott, de mit sem számított a kockázat.

A partra lépve nyakig áztatták a felcsapó hullámok, de átverekedte magát az éles, csúszós sziklákon, amik apró sérüléseket ejtettek a hajadon tenyerén és vékonyka lábain. Amint Lokihoz ért maga sem hitte elsőre, amit látott, de az ifjú eszméletlen hevert a sziklákon és lélegzett, igaz gyenge volt akár a harmat. A koponyáján tátongó durva sebből karmazsin vér szivárgott, amit felcsapódó hullámok minduntalan lemostak. Lokit egész testében áztatta a tenger sós vize.

Ygrid kétségbe esett a tehetetlenségtől. Tudta egyedül nem tudná felcipelni a szirtre a sérült kedvesét, akinek talán már csak órái voltak hátra.

• Segítség! – kiáltott fel félelmében.

Hangját könnyedén nyomták el a hullámok és a dörgések. Jégkékjeit ellepték a könnyek. Nehézkes remegő tagokkal térdelt Loki mellé, háttal a tengernek, hogy megóvja őt a vízáradattól. Óvatos mozdulattal emelte az ifjú fejét az ölébe, sírva rendezgette el Loki nedvességtől kusza, fekete tincseit. Ruhája alá nyúlva a kutatta ki a fehér réteget, hogy leszakítva egy darabot az anyagból a fiú sérülésére szorítsa azt. Ygrid bizton tudta, nem csak Loki fejét érte szörnyű sérülés, látszólag csontjai épnek tűntek, de biztosra vette, hogy az ifjú élet és halál között lebeg, mert a benső sérülések épp oly’ halálosak lehetnek.

• Kérlek, ne add fel... – zokogta el magát.

Nem tudta mi tévő lehetne, fejben elmormolt egy imát, segítségért könyörgött az istenekhez, megoldásért, de ahogy telt az idő mindez kilátástalannak tűnt.

• Kérem, valaki! - kiáltott újra utolsó erejével.

Maga sem tudta kiben reménykedik, hisz sajátjai küldték a halálba Lokit. Ha meg is hallják sem mozdulnának érte. Ám ekkor, mintha imái meghallgatásra leltek volna. A tenger felől egy magas, jó erőben lévő fiatal ember jelent meg. Szinte a semmiből bukkant elő. Fényes páncélt, vörös palástot viselt, hosszú szőke tincsei sűrűn omlottak vállaira. Könnyed léptekkel szökellte át a sziklákat, súlyos vértezete ellenére is, míg a széllökésekkel, felcsapó hullámokkal mit sem törődött.

Közelebb érve a lány látta a félelmetes külsejű ifjú arcán, elborzasztja a látvány. Zavartan tekintett végig a lányon, zabosnak tűnt még is aggodalom csillant a szemeiben.

• Ki vagy te? – szaladt ki Ygrid száján első gondolata a fenséges, és jóképű idegent látva, de hamar kijavította magát. – Nem is számít most ez. Segíts, kérlek! – könyörgött az idegennek.

Ygrid nem tudhatta, de a szőke férfi Thor volt, a mennydörgés istene, Loki testvére, és egyetlen bátyja, aki órák óta öccsét kereste.

Az isten most melléjük térdelt, szemügyre vette Loki állapotát, majd szó nélkül karjaiba emelve öccsét, hátrált néhány lépést, hogy egy-két szökelléssel a sziklaszirt tetején teremjen.

Ygrid ajkai elnyíltak döbbenetében, nem hitt saját szemeinek. A fiatal úr emberfeletti mutatványa olyannyira lenyűgözte, hogy akkor sem találta a szavakat, mikor a szőke visszatért hozzá, hogy kérés nélkül őt is felrepítse a magas sziklásfal tetejére.

• Köszönöm! Nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg – rebegte lányos zavarában.
• Nem a háládért tettem – a fiú szavai nagyon ismerősen csengtek. Loki ugyanezt mondta neki előző délután.

A jóképű és erős ifjú ott hagyta a lányt, ahol a szépség lába a földet érte, és egyenest ájult fivéréhez sietett.

• Miért segítettél? – térdelt melléjük most Ygrid is, de a szőke komor ábrázatát látva hamar úgy érezte rosszat kérdezett.
• Térj magadhoz! – pofozgatta öccsét a szőke isten, de az ifjú nem adott jelet. – Loki! – rángatta meg testvérét, csuromvizes ruhájánál fogva.
• Ne tedd ezt, szörnyen megsérült! – kapott oda Thor hatalmas kezére Ygrid karcsú ujjaival. – Honnan ismered őt? – kérdezte a lány, őszinte meglepettséggel a hangjában.
• Loki az öcsém. Az én nevem Thor – mutatkozott be egyszerűen a férfi.
• Ygrid – talált rá hangjára nehézkesen a hajadon is.

Nem is hitt a fülének. Loki fivére egy hihetetlen erővel megáldott férfiú. Furcsának találta, hisz nem is hasonlítottak egymásra.

• Mi történt vele? – kezdte faggatni a lányt az isten.

Ygrid nem is tudta, hogyan fogjon bele, mígnem végül úgy döntött megpróbál a lényegre hagyatkozni.

• Néhány férfi, akik megharagudtak rá, lehajították a szirtről a mélybe.

Thor horkantott egyet. A szőke ifjú érezte, hogy a lány szájára nehezen jönnek a szavak. Nem tudta öccse mivel haragította magára a helyi népeket, de nem kételkedett benne, hogy rossz tréfájának áldozatai az illetők.

• Haza kell vinnem – ragadta meg öccse eszméletlen testét a ruhájánál fogva, de Ygrid megállította őt.
• Haza? De hát milyen messzire akarod vinni ilyen sérülten? Hisz alig lélegzik, talán az utat sem viselné el. – aggodalmaskodott a lány, és Thor belátta, hogy igaza van.

A bifröstön át utazni, ha komolyak a sérülései nagy kockázat lenne. A szőke töprengett egy darabig. Tudta, hogy édesanyjuk már végtelenül aggódik, míg apjuk olyan dühös Loki kimaradásáért, hogy talán az se érdekelné milyen komolyak a sérülései, így is megbüntetné testvérét.

Ő is mérges volt Lokira, hogy ellógta a fontos haditanácsot, de annyira nem, hogy haragvó apjuk elé vesse ily sérült állapotban.

• Mit javasolsz? – pillantott a halandó leányra.

Ygridnek gyorsan kellett döntenie. Tudta a faluba már nem térhetnek vissza, és mindkettőjüknek bujkálnia kell, mert az ő baját is ellátják, amint hazatér.

• Én ápolni fogom. Apámnak volt egy vadászlakja innen északnak – mutatott a hegyek felé a lány, abba az irányba ahol először találkozott az ifjúval. – Ott biztonságban pihenhetne és gyógyulhatna – ígérte.
• Milyen messze van az a hely?
• Úgy egy napi járásra.
• Haimdall! Küld el hozzám Gulltoppot - szólt Thor az ég felé.

Az égből hatalmas szivárvány fény csapott le a földre, Ygrid döbbenten dermedt mozdulatlanná. A fényár nyomán egy hatalmas és fenséges szürke paripa jelent meg, felnyergelve. A lány nem hitt a szemének, ez az ifjú csodát csodára halmozott.

A jóképű Thor felemelte öccsét. Loki még eszméletlen állapotában is pehelykönnyűnek tűnt az izmos istenség karjai között. Ekkor Gulltopp, mintha csak parancsolták volna neki, mellső lábaival térdre ereszkedett. A lány hüledezve figyelte az állat szokatlan mozdulatait, de így a szőke ifjú könnyedén nyergébe tudott lépni öccsével a karjaiban. Miután az istenség biztosan elhelyezkedett, a ló felállt. Az ifjú Thor kezét nyújtotta a szépséges Ygridnek, hogy felsegítse őt maguk mögé a hátasra. A lány elfogadta a gesztust, felült a szőke mögé, végül átkarolta az idegent, nehogy félúton lezuhanjon a hatalmas állatról.

Thor úgy tett, ahogy Ygrid javasolta. Elvitte a lányt és öccsét a távoli vadász sátorhoz. Gulltoppnak, a hátas gyorsaságának hála, az út alig volt néhány óra. Odaérvén Thor eltöltött még velük néhány órát. Segített a lakhely körüli teendőkben, hogy addig is az aranyhajú szépség elláthassa Loki sérüléseit, és legyen alkalma gyógyító növényeket szedni a rengetegben.

A szőke istent frusztrálta a gondolat, hogy meg kell tévesztenie apját, de nem árulhatta el neki, mi történt Lokival, mert tudta nem volna elnéző vele. Bármennyire is bosszantotta öccse nemtörődömsége, kezdett komolyan aggódni az állapota miatt, miután órákon át eszméletlenül nyomta az ágyat.

Thor végül visszatért Asgardba, magukra hagyva a fiatalokat. Oda haza mindent megtett, hogy testvére elmaradásának valódi oka ne tudódjon ki. Egyedül azt nem tudta anyjukat miképpen nyugtathatná meg. Végül úgy döntött egyedül neki fedi fel az igazat, Heimdallnak pedig meghagyta, hogy azonnal értesítse, ha öccse magához tér.

* * *

Napok teltek el, Frigát szörnyű álmok gyötörték, míg Thor minden erejét a háború előkészületeinek szentelte. A herceg egy napon hírt kapott, hogy apja a
Höginnél is becsesebb fegyverrel kívánja megajándékozni őt, így Odin végül el is küldte az idősebb herceget Nidavellirbe, ahol az ifjúnak elkészítették a legtökéletesebb fegyvert, a Mjölnirt. A pörölyt uru fémből kovácsolták, egy haldokló csillag szívében. Kivételes egyensúlya, egyedi képességei, pusztító, halálos fegyverré tették, a herceg kezében. Mjölnir képes volt Thor hatalmát egyetlen pontba összpontosítani, míg ha elhajította a pöröly visszatért hozzá, bárhol járjon is.

Mikor az ifjú herceg hazatért, barátja Heimdall végre jó hírrel fogadta. Tájékoztatta Loki javuló állapotáról, így Thor nem is késlekedett soká. Jöttében-fordultában azonnal Midgardra sietett, hogy beszélhessen testvérével. El akarta újságolni neki, miféle fegyverre tett szert, és alig várta, hogy megmutathassa neki Mjölnirt.

Amint a Bifröst segítségével megérkezett, sietve szedte lábait a sátor irányába. Ygrid boldogan ment elébe. A lány örömében elújságolta neki, hogy fivére milyen szépen gyógyul, már evett és járni is tudott. Az idősebb hercegnek mostanra minden dühe elszállt, felhőtlen kedvvel lépett a sátorba.

Lokit kötések fedték, ruhája viseletes volt, de úgy tűnt jól van.

• Meglepetés – mosolygott az ifjabb hercegre Ygrid.
• Loki! A ménkübe rendesen ránk hoztad a frászt – csörtetett át a szobán Thor lelkesen, de örömét aggodalom váltotta fel.

Öccse zavart tekintettel méregette őt, és segélykérőn pillantott Ygrid irányába.

• Mi bajod? Miért méregetsz úgy, mint egy szemérmeskedő szűz? – csapta vállon testvérét, de Lokinak csak szemöldöke szaladt a magasba.
• Nagyon sajnálom, de fogalmam sincs ki vagy – vallotta meg az ifjabbik herceg.

Thor bárgyún nevetgélt még egy ideig.

• Loki, ne mókázz már, ez nem vicces – emelte csípőre kezeit, de mikor ráeszmélt, hogy testvére komolyan beszél megállt benne az ütő. – Azt mondod, nem emlékszel rám?

Loki fejével egyszerű nemet intett.

*****

Thor alig hitt tulajdon fülének. Oly annyira, hogy tovább faggatta testvérét, aki állította, semmire nem emlékszik.

• Se apánkra, se anyánkra? Asgardra? – hűlt el nyomban a fivér, de újabb fej ingatás volt a válasz. Thor feszülten pillantott Ygridre.
• Azt mondtad jól van – vágta oda elégedetlenül. A lány is értetlen állt a dolog előtt. Lehuppant Loki mellé az ágyra, aggódva fürkészte a zöldeket, kezeiket összekulcsolta.
• Azt mondod nem is ismered? – csodálkozón kutatta az ifjú arcának rezdüléseit.
• Halvány fogalmam sincs, honnan kellene.
• De rá emlékszel? – bökött az aranyhajú szépség felé Thor.
• Hogyne emlékeznék – mosolyodott el Loki lágyan, rá nem jellemző ábrázattal.
• Engem azonnal felismert – pillantott Thorra aggodalmasan Ygrid, de a lánynak ezután hamar haragos lett a tekintete – Hazudtál nekem? – pattant fel ültéből, a szőke ifjút vádolta – Nem is vagytok testvérek?
• Ugyan minek hazudtam volna? Szerinted kerestem volna? Segítettem volna, ha nem ismerem? – bökött az öccsére rosszkedvűen.

Thor hirtelen nem is tudta mi tévő legyen. Ygrid is belátta, hogy nem sok értelme lenne ilyet kitalálni.

• Hogy érzed magad? – faggatta öccsét a szőke isten.
• Minden nappal egyre jobban – szorította meg Loki gyengéd mozdulattal Ygrid ujjait.
• Akkor szedelődzködj, haza viszlek Asgardba. Most rögtön indulunk – jelentette ki a szőke, megelégelve a kellemetlen és váratlan fordulatot.
• Eszemben sincs menni, azt sem tudom ki vagy. Mi van, ha te is meg akarsz ölni? – bökött az ifjabb Thor felé fejével.
• Szórakozol velem? Az öcsém vagy! Haza viszlek, anyánk vagy a boszorkák, majd meggyógyítanak – ragadta karon testvérét, de Loki kirántotta magát a fogásból.
• Nincs azaz isten, hogy idegenek a fejemben turkáljanak, és mindenféle hókuszpókusszal elkábítsanak! – állt ellen a fiatalabb herceg.
• Thor ne erőltesd, talán időre van szüksége – kérlelte Ygrid a szőkét. Ekkor érdeklődőn pillantott Lokira. – Emlékszel bármire a múltadból?
• Nem mondhatnám, csak az elmúlt pár napra. Azok is néhol homályos foltok csupán
• vallotta meg Loki.

Ygrid megértőn bólintott, majd felkelt mellőle. Magára hagyták Lokit, amíg a lány kikísérte az idősebb testvért a sátorból.

Kérlelte Thort, hogy adjon még időt a felépülésre. Tudta, hogy nincs rá biztosíték, hogy Loki emlékei maguktól visszatérnek, de nem tartotta jó ötletnek, hogy akaratán kívül az idősebb erőszakkal haza hurcolja testvérét. Thor ideges volt és türelmetlen, de Ygrid ígéretet tett, hogy mindent megtesz Loki gyógyulásáért. Az idősebb egészen addig nem nyugodott, míg mindent át nem beszéltek töviről hegyire. A szőke férfi nem értette, hogy gondolhatta a lány, hogy kettesben meglesznek majd, a vadon közepén, távol a segítő kezektől, de túl közel azokhoz, akik így bántak az öccsével.

Thor végül addig nyüstölte Ygridet, míg a lány el nem fogadta a hercegtől Tanngniostrt, az ő egyik kecskéjét háztáji állatnak. Az ifjú azt állította, ha megéheznek, csak vágják le az állatot és az másnapra újra éled majd, de csak akkor – figyelmeztette -, ha a csontjai sértetlenek maradnak. Ygrid nehezen hitte a fiatal Thor szavait, de azok után, amiket látott, nem volt oka szóvá tenni kétkedését. A hajadon elfogadta a kölcsönt, és útjára engedte a szőke herceget, akinek pontos kiléte még mindig rejtve volt előtte. A lány tudta, hogy az övénél jóval nagyobb hatalommal áll szemben, de nem volt benne bizonyos ki is lehet a két ifjú.

Ygrid ápolta Lokit míg szüksége volt rá, és a herceg hamarabb talpra állt, mint bármely ember, akit eddig ismert, emlékei mégsem tértek vissza.
A lány fejében százával kergetőztek a kérdések eleinte. Loki és Thor kilétéről, a két ifjú hazájáról, családjáról és mivoltjukról. A testvérpárt egyfajta különleges nem e világi aura lengte körül, bár a lány maga sem tudta volna megmagyarázni pontosan mit értett ez alatt, de annyi bizonyos volt, hogy mindketten különlegesek voltak, és a legkevésbé sem hétköznapiak. A hajadon, ha akarta volna sem faggathatta ki Lokit, hisz az ifjú mit sem tudott önmagáról. Mi több, Thor ezután meglepően sok ideig feléjük sem nézett.

Hosszú hetek teltek csendes nyugalomban. A lány főzött, növényeket és bogyókat gyűjtött télire. Apró konyhakertet készített a közelben, fát hasogatott, nyulat lőtt, halászott egészen addig, míg Loki elég jól nem érezte magát, hogy segítségére legyen, de ekkor hamar összecsiszolódtak.

Ygrid erős volt és kitartó, ha aggódott is a sajátjaiért, vagy a jövőjük miatt Lokival, sosem mutatta. Önfeledt volt és vidám, sokszor huncut is. Gyakran megviccelték egymást a napi munkájukban. Az együtt töltött napok fáradtságos teendőkkel teltek, mégis loptak maguknak órákat meghitt légyottokra is. Nyár idején a tóhoz sétáltak pancsolni, kora őszi éjjeleken a csillagos ég alatt csónakázni, egy-egy napon hegymély erdőiben kirándulni, hogy összebújva figyeljék a folyó torkolat végi naplementét. A hűvös éjszakák viszont, forró szeretkezésekkel zárultak.

Az együtt töltött mindennapok tökéletesek voltak, nem is kívánhattak volna többet ennél.

Ám a tél végéhez közeledvén egy korai délelőttön, mikor Loki távol volt fát gyűjteni, Birgit bukkant fel náluk a sátornál. Ygridet nem lepte meg, hogy barátnője sejtette hollétüket, de látogatása annál inkább. Ráadásul igen zaklatottnak tűnt. Ygrid próbálta nyugtatgatni legkedvesebb barátnőjét, Birgit mégis nehezen fogott bele a mondandóba.

• Valaki, aljas módszerrel végzett Birkettel, és Petterrel.

A szépség nem is hitt a fülének. Egyszerre rohanták meg zavaros érzései. A két férfit régről ismerte, így  szívének igencsak kedvesek voltak, de kegyetlen módon bántak Lokival, és ellenük fordították a falu lakóit. Most hogy nincsenek többé, talán idővel visszafogadnák őt, esetleg még Lokit is a faluba. De haláluk, kegyetlen végzetük mégis megdöbbentette a lányt.

• De hát ki tehette? – hüledezett a hajadon.
• Valaki, aki bosszút akart állni – pillantott mélyen, és kifejezőn barátnője szemeibe Birgit.
• Mire célzol? – döbbent meg az aranyhajú lány.
• Azzal a pengével végeztek velük. Sebesülésük nem volt halálos, kivéreztették őket, és reggel már holtan találtak rájuk.

Ygrid hitetlenül a fejét rázta.

• Az lehetetlen.
• Az a fegyver nálad van Ygrid, nemigaz? – követelte ki a választ a fiatalabb lány, ki mindig is meglepően éleselméjű volt, főleg korához képest.
• Nem, nincs nálam a Högni – tagadta a vádakat, de ekkor már emlékezett, hogy a rejtekét nem is tudhatja más csak ő, és Loki. Elméje megtagadta azt, amit szíve már jól sejtett.
• Akkor hol hagytad? Kinek adtad? – faggatta Birgit.
• Elrejtettem a falu közelében. Talán valaki rábukkant – magyarázkodott szinte kétségbe esetten, bár maga sem tudta kit is győzköd valójában.
• Ez esetben a gyilkos a faluban lehet, vagy a közelben ólálkodhat – pattant fel Birgit. – Légy nagyon óvatos – szorította meg legjobb barátnője kezét.

Kétértelmű utalásaiból Ygrid úgy sejtette a lány nagyon is félti őt attól, akit ő most haza vár, de nem merte ily nyíltan a szemébe mondani.

Ygrid megköszönte a látogatást, és megígérte egyszer visszatér a faluba, hogy tisztázza magát, de addig is bármikor szívesen látja a kedves Birgitet. Barátnője ezután sietve távozott.

Mikor Loki hazatért, az ifjú nyugodtnak tűnt, úgy festett a hangulata is jó. A hajadon tudta, hogy nem szabad soká elodáznia a dolgot, de ötlete sem volt, hogyan fogjon hozzá. Nem akarta, hogy a fiatalúr úgy érezze, ő bármivel is gyanúsítja, és bár hitt Loki ártatlanságában, rettegett az igazságtól.

• Végül az esti tűzrakás közben elmondta neki a hírt, ami a faluból érkezett.
  Loki elgondolkodón meredt a lángokba, arca vészjósló gondterheltséget tükrözött.
  Talán úgy hiszik te okoztad ezt is? – pillantott mérgesen Ygrid irányába. Nem rejtette véka alá haragját, de a lány tudta, hogy nem rá dühös.
• A kardot utoljára az én kezemben látták – bólintott Ygrid, eszében sem volt rámutatni, hogy Birgit sokkal inkább őt gyanúsítja.
• Mikor legutóbb ott jártál a kard még sem volt nálad, ez fel sem tűnt nekik? – szaladt égnek az ifjú mindkét szemöldöke.

Ygrid aggódva pillantott maga elé. A falu lakói valóban úgy is hihették, hogy a fegyvert Ragnvaldiak rejtegetik, hisz Högni, azon a végzetes éjjelen eltűnt vele együtt, és ő a penge nélkül tért haza. Fogalmuk sem lehet, hogy még a tragédia éjjele előtt elrejtette. Birgit mégis eljött ide, és rögvest a kedvesét gyanúsította.

Mikor Ygridben összeállt a kép, elhűlve pillantott fel Lokira, aki most lassú mozdulattal kelt fel a tűz mellől. Az ifjú kihúzva magát, tekintélyt parancsoló mozdulattal, háta mögött rámarkolt saját csuklójára. Hangja mostanra nyugodtan csengett.

• Csak azt akartam, hogy ne kelljen többé félned, ha mégis úgy döntenél vissza mész a faludba.

Ygrid óvatos lassúsággal követte az ifjú mozdulatát, hitetlenkedve rázta a fejét. Egy pillanatra megrémisztették a tények, mi több, maga Loki. Gyilkos volt. Megölt két embert. Ekkor értette csak meg, valójában nem is ismeri az ifjút, akivel a mindennapjait éli. Félt és egyben feldúlt is volt, de nem tudta mi dühíti jobban.

Hogy Loki megölt két embert, akiket gyermekkora óta ismert? Hogy ilyen őrült ötlete támadt, és cselekedett gondolkodás nélkül? Vagy sokkal inkább, hogy eltitkolta előle tettét.
Ráadásul elképzelni sem tudta, hogy járhatta meg ezt az óriási távot gyalogszerrel, a nélkül, hogy neki feltűnt volna. Az egész túlságosan hihetetlennek tűnt.

• Hogy vagy képes azt mondani, hogy értem tetted? – háborodott fel a szépséges Ygrid. Loki meghökkenve pillantott a lányra.
• Az a kettő ártani akart, mindkettőnknek.
• Csak neked ártottak – mutatott rá Ygrid a valóságra. – Hozzám egy újjal sem nyúltak, mert ők és én egy tőről fakadunk.
• Alávaló gazember mindkettő! Téged sem kíméltek volna, ha aznap otthon maradsz –

mondott ellent Loki. – Örökre bujkálhattál volna, és kerülnöd kellene a tieidet miattuk – próbált a lányra hatni, reménytelenül.

• Ez nem így van. Idővel megbékéltek volna. De gratulálok! Neked hála most már tényleg bujkálhatok – vetette oda, kimért ridegséggel Ygrid. Szavai jeges tőrként döftek Loki szívébe.

A lány végül haragjában kiviharzott a sátorból, bele a sötét, és hideg éjszakába.

[1] Gloppedalsura, Észak-Európa legnagyobb sziklatörmelékmezője

[2] Vinjavatnet-tó, Bjerkreim község, Rogaland megye

[3] Dáin öröksége

[4] Dán király kardja, Dainsleif

[5] Mennydörgés istene, Odin és Friga gyermeke, az asgardi trón örököse, Loki testvérbátyja

[6] Aaz Ász istenek otthona, az Yggdrassil a világfa tetején nyugszik, a kilenc birodalom egyike

[7] Csínytevések és hazugságok istene, Odin és Friga ifjabb gyermeke, Asgard hercege, Thor testvér öccse

[8] Az emberek világa, az Yggdrassil a világfa egyik ágán pihen, a kilenc birodalom egyike

[9] Szivárványhíd. Átjáró a kilenc birodalom között, ami Asgardból nyílik.

[10] Más nevén a Mindentlátó, őrzi a bifröst bejáratát, egyedül ő nyithatja meg az átjárót a világok között; az istenek, asgard és a kapu őre.

[11] Az emberek megnevezése az asgardiak között.