A hercegnő azon az éjjelen visszavonult lakosztályára, de esze ágában sem volt többé atyja utasításai szerint élni. Korábbi fáradtsága tova szállt az iménti vita hatására. Egyetlen óra alatt összerámolta zsáknyi nélkülözhetetlennek tartott holmiját. Kényelmes váltóruhát, tisztálkodó szereket, kézi tükröt, fésűt, és mindazt, amit egyébként is táskájába rejtett titkolt esti kirándulások alatt. Zárnyitókészletet, vékony selyem, de annál erősebb kötelet, alkarvédőbe rejthető kést, és egy hajtűt, ami szúrásra is tökéletesen alkalmas védelmi eszköz. Még édesanyjától kapta évekkel ezelőtt. Szeretett volna tőle elbúcsúzni, de tudta, ha csak megközelíti szülei hálótermét, atyja rajta kapja.
Ezért egy rövid, de annál szomorúbb üzenetet hagyott hátra.

„Drága édesanyám,

Tudnod kell, hogy legjobban az fáj nem szólhattam minderről neked. Hirtelen döntés volt. Nem maradhatok tovább. Nem vagyok képes úgy élni a palota falain belül, hogy tudom, odakint az élet vár rám, olyan csodák, amiket még sosem tapasztalhattam, és mikről kiskorunkban oly' sokat meséltél nekünk. Nem gyermeki dacból teszem, bizonyítékként, hogy apám tudja, már közel sem vagyok az a kislány, akinek mindmáig kezel. Elmegyek, mert csakis így győzhetem meg, hogy téved. Kérlek, vedd rá, hogy adjon időt, hogy ne akarjon visszahozatni. Ígérem, jövök, amint bizonyítottam neki a rátermettségemet.
Szeretlek!"

Lapra firkantott búcsúját az asztalán hagyta egy apró tintatartós nehezékkel rögzítve. Még vetett egy pillantást lakrészére, a hatalmas baldachinos ágyra, vörös fénygömbökkel díszített plafonra, amik igazán sejtelmes fényt adtak a hajnali szobának. A széles, aranykorláttal díszített erkélyre a lenge fátyolfüggöny mögött, és tágas fürdőjére a terem másik végében.
Fájó szívvel hagyta ott kedvenc zugát, de egy ideje már sokkal inkább érezte tömlöcnek, mint lakrésznek.

Meera egyenest a konyhára indult. Néhány napi élelmet vett magához, gyümölcsöket, száraz magvakat miket a zsákjába rejtett, végül egy csendesebb kerülő úton a kincstár termeket vette célba, a palota legmélyén.

Hosszú, széles, majd annál szűkebb folyosók vezettek odáig, az éjjeli őrséget járó einherjarok elől ügyesen elrejtőzött. Ugyan a családtagoknak szabad bejárása volt a birodalom vagyonához, de eszébe sem volt a szokott módon belépni. Tudta, ha mágikus pecsétjével nyitja fel a vaskos ajtókat, az nyomban jelzést küld minden családtagnak, hogy átlépte az ereklyéket tároló terem küszöbét, így kalandja véget érne, mielőtt elkezdődhetett volna. Nem volt ennyire balga.
Felvette atyja alakját, és úgy lépett a kincsestár őre elé. Loki szigorú utasító hangját utánozva intett az ajtó zárakra.

• Nyisd a kaput.

Az őrök csodálkozón meredtek rá a kapott parancs után, hisz jól tudták a király mágiával is képes kitárni a zárt ajtókat.
A rangidős mert csak visszafeleselni.

• Felség?
• Süket vagy talán? Nyisd ki.
• Igen is.

Pattant a bejárathoz az őr mit sem sejtve. Övéről leemelve a kulcsokat megnyitotta a termetes bejáratot.

Az álcát felvett ifjú hölgy a szemeit forgatta. Kétségbe ejtőnek tartotta, hogy ennyire buták a palota védői, de ez már legyen apja gondja.

Miután az ajtó bezárult mögötte a teremben kihelyezett hatalmas edényekben tűz gyúlt fénnyel és meleggel töltve meg az üres, lelketlen termeket.
Meera hangos kongó léptekkel sétált le a lépcsőkön, egyenesen egy fénylő kincsük irányába. Mikor már biztosra vette, hogy az őrök nem nyitnak be utána igazi alakjára váltott, hogy kímélje fogyatkozóban lévő erejét, amit ezen az éjjelen már a kelleténél is többet használt.

Megállt, közvetlenül a tesseract emelvénye előtt. A kocka egyszerűnek tűnt, alakja halvány türkiz fényt árasztott magából. Csendben figyelte, vizsgálgatta a tárgyat egy röpke pillanatig. Közel sem tűnt annak az értékes és rémisztő varázstárgynak, aminek mindenki emlegette. Legendákat szőttek kiapadhatatlan erejéről, különleges képességeiről. 
Ez a törékenynek tűnő fénylő kocka volna szabadulásának egyetlen kulcsa?

Bár kétkedett a tárgy erejében, már elhatározta magát az indulás mellett. Kerüljön bármibe, de kijut ebből a palotának csúfolt tömlöcből.
Határozott mozdulattal nyúlt a tesseractért, hogy a kezébe kapja, de egyszerűen átnyúlt a mágikus tárgyon, mintha ott se lett volna. Egy pillanatig hitetlenkedve meredt az illúzióra.

Nincs is itt a kocka? Apja elrejtette volna valahová? Vagy sose volt Asgardban?

Ám, mielőtt átpörgethetett volna még néhány valószerű ötletet, ismerős hang zengett fel a kamra félhomályában.

• Tudod, szörnyen kiszámítható vagy.
• Nörv!

Zöldjeit idegesen egy a közelében tornyosuló emlékoszlop tetejére emelte, ahonnan testvére vígtenor hangja zengett. Az ifjú odafent ücsörgött, lezseren, lazán, szinte már pöffeszkedő könnyedséggel, kezében az áhított fényes tárgyal.
Bár öccse évekkel volt fiatalabb nála, Nörv jóval magasabbra nőtt. Örökölte apjuk kiállását, vékony, szálkás testalkatát, hollófekete fürtjeit, amik borzosan lógtak felemás szemeibe. Igen, az öccsének jellegzetes, ritka heterokrómiája volt, nem eltérő foltok pettyezték szemeit, hanem két teljesen különböző színű íriszt is örökölt. Egy tengerzöldet, és egy acélkéket. Frusztrálóan átható szemei voltak, de arca az anyjuké volt. Kisfiús vonásai huncuttá varázsolták szeplős ábrázatát, szinte bármilyen csínyt e mögé a gyermeki mosoly mögé rejtett. Igaz, ahogy idősödött egyre gyakrabban öltötte magára egy huncut férfi pimasz vonásait.
Meera kezei ökölbe szorultak, és a herceg szavaival csak fokozta korábbi feszültségét.

- Apa leszidott téged, teszem hozzá tök jogosan, és miután arrogáns módon kihisztizted magad neki, elmenekülsz a probléma elől - kezében lazán dobálgatni kezdte a fénylő kincset.

- Kérem, a tesseractot! Ha leejted...

Az ifjú rámarkolt a kockára.

- Beszari.

Csúfolódott, azzal egy szempillantás alatt leugrott a díszoszlopról, közvetlenül Meera előtt álló emelvény túloldalára.

- Add azt ide - nyújtotta tenyerét a lány.

- Kizárt. Azt hiszed hagyom, hogy meglépj a világ egyik legértékesebb kövével a mancsaid között, mikor egy egyszerű, de értékes kupa is széttörik a kezedben?

- Véletlen volt!

- Aranyból volt, zafír kövekkel. Pótolhatatlan darab, amit apa Thor nagybácsiéktól kapott.

- Add már ide - kapta ki a fénylő kockát testvére markából, de ez a kocka egyszerűen semmivé foszlott a kezei között. Meera szemei szikrákat szórtak dühében, Nörv már másodjára járt át az eszén. Idegesen csapott az előtte ágaskodó márványoszlopra.

- Ide figyelj, öcsi!

Ám ekkor a vele szemben ácsorgó ifjú is eltűnt. Közvetlenül a háta mögött halk duruzsolás hallatszott.

- Hallgatlak.

Tisztán érezte testvére leheletét a fülcimpáján, de a meglepettség csak egy pillanatra járta végig tagjait. A tőr kipattant alkarvédője alján, félköríves mozdulattal hátravágott vele.
Nörv épp csak el tudott hajolni, nővére majdnem a szemét találta el. A vágás közvetlenül jobbik alatt az arcán, és szemöldökénél húzódott. A fiú gyorsan hátrált. Meglepetten kapott vérző arcfeléhez.

- Megvesztél?

Döbbent hitetlenséggel meredt a lányra, de mielőtt felfoghatta volna mi történik, Meera egy a lábhajlatának szélére mért pontos rúgással féltérdre kényszerítette, majd vállánál fogva a földre taszította. A hátába került, visszafacsarva egyik karját, a hercegnő komoly erőt fejtett ki a végtagra. Az ifjú szinte már biztos volt benne, hogy még egy mozdulat és eltörik a karját.

- Nem tűröm tovább a sértéseidet, Nörv. Ide a kockát!

- Nem.

- Egy önelégült, pöffeszkedő, mihaszna kölyök vagy! Nem is értem, hogy lehetsz te apánk kedvence.

- Szóval, ezért vagy ilyen raplis? - világosodott meg az ifjú - Mert apa engem jobban szeret?

Meera tekert egyet a gúzsba kötött végtagon.

- Áu-áu-áu, jól van! Ki ne törd már a karom.

- A tesseractot, öcsi!

- Mániákus.

- Pökhendi.

- Hisztérika.

- Lókötő.

- Korlátolt.

- Hencegő.

- Önző liba.

- Te nyavalyás, tudod ki az...

E figyelmetlen pillanatában Meera oldalra zuhant, mert Nörv egy ügyes mozdulattal oldalra lökte. Az ifjú áttámaszkodott felette, hogy lefogja, de a lány gyorsabb volt nála, trükkös fogással megragadta öccsét a vállánál, lábaival rásegítve átgördítette magán a colos fiút, aki ismét a földön kötött ki, ezúttal hanyatt fekve.
Meera a gyomorszájába könyökölt, a fiatalabb testvér levegőért kapkodva nyögött fel fájdalmában. Amint résnyire nyitotta szemeit, nővére tőrét látta az arcának szegezve.

- Mit művelsz?

- Ez nem játék, Nörv. A kockát. Most.

Utasította olyan szigorral, mintha csak anyjukat hallaná. A herceg döbbent meredt Meera smaragd zöldjeibe, amik oly' mérhetetlen haragot sugároztak magukból, hogy még maga is megrémült egy pillanatra.

- Jól van. Rendben.

Nyugtatgatta a lányt, és már bánta, hogy nem jelezte időben apjuknak mire készül a nővére, de most ezt nem mulasztotta el megtenni.

Nörv megemelte egyetlen szabad karját, tenyerét felfelé fordította, ujjbegyei épp csak érintették a türkiz fényben izzó kockát.

Meera megpillantva a tesseractot tudta, hogy ez a valódi kocka. Egyszerűen érezte a zsigereiben a végtelen kő hatalmát, a tiszta energiát, amit magából sugárzott. A herceg látta, hogy testvére olyan áhítattal mered a kezében pihenő erőre, mint a kincs láttán megrészegült sárkányok a mesékben.
A hercegnő a kezeibe vette a kockát, csodálattal bámulta az utánozhatatlan, és egyedi darabot, valahogy nagyon is vonzotta ez az ismeretlen hatalom, jobban vágyott rá, mint saját szabadságára. Felkelt, kezeiben óvatosan dédelgetve a végtelen erőt, a térkövet. Úgy érezte mindeddig rejtegették előle ezt a fenséges kincset.

Nörvöt megrémisztette testvére átszellemült, vágyódó arckifejezése. Lassú mozdulattal követve őt, felkelt a földről. Tudta nem hagyhatja Meerat elmenni a tesseracttal, mert egyúttal valami szörnyű előérzet fogta el.
Felváltva kapkodta rajtuk tekintetét, az esélyeket latolgatta.

Egyetlen pillanat volt csupán, mikor Meera felé pillantott, a lány szemei vörösen izzottak fel, testét karmazsinvörös fény járta át, és Nörv tudta, hogy nyomban eltűnhet előle, így ő is a kockáért nyúlt.

- Meera, ne!

A tesseract burka eltűnt a lány kezei közt, így a herceg közvetlenül a térkövet érintette meg. 
A kincstár látványa, a hely ahol eddig álltak elfolyt, sötétség ölelte körül őket. Nörv kezét égette a kő, nyomban elengedte volna, de már nem lehetett, egyszerűen hiába nyitotta ki tenyerét a tesseract eltűnt, éles fehér fényt hagyva maga után.
Az ifjú kezét féktelen fájdalomjárta át, torkaszakadtából üvöltött, ahogy a kő ereje szép lassan kúszott fel karján át a nyakáig, mindezt egy szempillantásnál is gyorsabban. Nörv érezte, hogy egész testét feszíti a végtelen hatalom, tudata elhomályosult, mostanra semmi nem maradt csak ő és a fájdalom, ahogy az égető fagy, ami a tesseractból áradt elkezdte felemészteni.

De ekkor mintha eltűnt volna. Egyszeriben megszűnt a kín, sötétséget hagyva maga után. Sípolt a füle, lüktetett a halántéka, szíve olyan erővel vert, hogy biztos volt menten átszakítja bordáit.
Mikor már nem forgott vele a világ, igyekezett rendezni lélegzetét, próbált lehiggadni. Végeláthatatlan időbe telt, de már érezte, hogy vízszintben fekszik, tagjait újra magáénak érezte. Egész teste lüktetett, bőre minden egyes centije égő bizsergéssel, izmai szaggató fájdalommal jelezték, hogy még életben van.
Lassan nyíltak fel szemei, elsőre fel sem fogta mit lát, de arcán érezte a kellemes hűs szellő cirógatását, majd ujjain a fű csiklandozását. Sötét csillagos ég terült el a feje felett, árnyékos zöldellő lombok takarták a teljes látványt.
Nagyot nyögve fordult oldalra, hogy ülőhelyzetbe tornászhassa magát. Ismét forgott a világ, hányinger tört rá, amit nehézkesen sikerült elfolytania. Körbe nézve egy ismeretlen fás helyen találta magát. Az eget kezdte fürkészni, elsőre az volt furcsa csak igazán, hogy alig akadt rajtuk egy-két csillag.

- Nornák szerelmére - támasztotta meg fejét tenyerében, könyökeit felhúzott térdein pihentette.

Elkellett telnie még egy kevés időnek, hogy felfogja mi is történt az imént. Hogy nem egy vad és féktelen éjszakát mulatott át, hanem a kincstárban járt hajnalok hajnalán.
Döbbent meredt vissza az éjszakai égboltra, ami teljesen ismeretlen volt a számára. Egyetlen csillagképet vélt felfedezni, amit mindeddig élőben sosem láthatott, csak a könyvekben, tanulmányai során jegyezte meg létezését.

Rémülten pattant fel, amint azonosította a halványan pislákoló oriont a távolban. Az övszerűen húzódó csillagok hármasát.
Körbe fordult, egy lelket sem látott a fák között, csak furcsa lámpákat, amik egy út mentén húzódtak.

- Midgard. Szentséges Yggdrasil. Midgardon vagyunk.

Ám, ekkor ismert csak rá szörnyű helyzetére, hogy valóban egy lélek sincs a közelében. Testvére eltűnt, teljesen magára maradt. Félve forgott körbe.

- Meera!

Szólította fennhangon, de nem érkezett válasz.

- Meera!

Üvöltötte hangosabban, elnyújtva nővére nevét, de csak egy állat vonyítása hallatszott fel a távolban.

Rémülten nézelődött a sötétben, majd tekintete csupasz tenyereire, kézfejére vándorolt, mert bőre alatt, erei türkiz fényben derengtek. Kétségbe esésében szíve hevesebben vert, mint valaha.

- Mit tettünk?